Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

47. gyalogezred - 40. Dr. Szabó Sándor tartalékos zászlós (47. gyalogezred ezredközvetlen aknavető század szakasz-, majd századparancsnoka) visszaemlékezése, 1942. április 1. - december 31. (részletek)

Ettől az átkiabálástól - amelynek a fő mondanivalója mindig az volt, hogy adjuk meg magunkat, s akkor életben maradhatunk, a felváltásra úgyis hiába várunk, az csak ígéret marad - függetlenül folyt tovább a harc, ha nem is egyformán, a nap egész folyamán. Ezen az augusztus 12-i napon délelőtt inkább csak tüzérségi és aknavető párbaj volt. Azt azonban a parancsnokság tudatta velünk, hogy a tegnapi harcokban részt vettek részére nappali pihenő lesz, csak a fedezékeink és harcálláspontjaink megerősítésével foglalkozzunk, s csak akkor viszonozzuk a tüzet, ha az ellenség lő; tudja meg, hogy a helyünkön vagyunk, semmi szándékunk a megadásra, és inkább ellencsapásokra számíthatnak. [...]

A 17. és 47. zászlóaljak parancsnokai a Babinszky-századnál tartózkodtak, onnan kaptuk a parancsokat, hol távbeszélőn, hol futárokkal. Az állandó aknatűz azonban nagyon idegesítő volt már, fáradtak is voltunk, étkezést se kaptunk rendesen, úgy, mint korábban. Alig volt már köztünk valaki, akinek valami kisebb- nagyobb sérülése ne lett volna, vagy légnyomás ne érte volna. De azért csak kitartottunk a helyünkön, és ahogy tudtuk, védtük magunkat és nyugtalanítottuk az ellenséget is. Mivel értesültem, hogy legfeljebb napnyugta felé támadnak puskásaink, amikor ők már nyugatról, hátulról, a ruszkik pedig szemből kapják a napot, ami zavarja a pontos célzást, fogtam magam, és a vetőállást is érintve hátramentem a kolhozistállónkig, [majd] lóháton elnyargaltam a segélyhelyre átköttetni a nyakamat. A Doki785 megállapította, hogy a lencsényi kis szilánk, amit bennem hagyott, jó irányba mozdult el, és már aligha fog vérezni, bár a levett kötésen beszáradt, alvadt vérnyomok még voltak, a kivett nagyobb szilánk helye pedig már varasodásnak indult. Ezúttal sokkal vékonyabb és könnyebb kötést kaptam a sebporral behintett sérüléseim helyére, és azt már csak ragtapasszal rögzítették kétoldalt; így már a zubbonyom és a friss ingem nem izzasztotta a kupámat. Megnyugodva mentem lóval vissza a kolhozig, az ottani konyhánknál ebédeltem, és Kovács Jenővel elmeséltettem, hogy miként sikerült a minap kikerülniük a gyűrűből.

Megtudtam tőle, hogy Petrányival, akit előző éjjel valami üzenettel küldtem hozzájuk, szabályos körvédelmet alakítottak ki a futóárkokkal összekötött istállók, hálópajták és a konyha körül, és besegítettek nekik a 17/1. század Alekszand- rovka felé tartó segélyrajai is, de őket Csathó hadnagy úr aztán magával vitte a 34-esek mögé, akiket a ruszki kivetett az állásaikból. Erre elmondtam neki, amit előző nap Kaltróy alezredestől hallottam, hogy Csathó hadnagy még aznap el is esett ott. [...]

Alighogy visszaérkeztem, a figyelőben azzal fogadtak, hogy Hunyadváry őrnagy úr telefonon parancsot adott nekik, hogy mihelyst megérkezem, személyesen menjek hozzá; a romtemplom bejáratánál vár, a délutáni ellentámadást onnan

785 Dr. Szekeres György tartalékos orvos zászlós.

376