Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

47. gyalogezred - 40. Dr. Szabó Sándor tartalékos zászlós (47. gyalogezred ezredközvetlen aknavető század szakasz-, majd századparancsnoka) visszaemlékezése, 1942. április 1. - december 31. (részletek)

elvérzett!" Szomorúan hagytuk ott, s elhunytét is csak napok múlva tudtam írásban jelenteni.

Visszaútban a kocsin azon töprengtem: vajon ha nem a „Keszthely és Vidéke" című újságot olvasom, hanem Kutival együtt elszundítok ott a fák alatt, nem úgy járhattam volna-e mint ő, akivel lényegében hasonló volt a sebesülésem, hiszen egy és ugyanazon gránát szilánkjai voltak mindkettőnk nyakában a bőrünk alatt. Csak nem az, az újságolvasás mentett meg a hasonló sorstól?!

Mindenesetre mereven tartottam a nyakam, s csak arra volt gondom, nehogy tekergessem, és az a bennem hagyott éles kis szilánk meg ne sértse a fő ütőeremet. Mozgásom amúgy is bizonytalan volt még a légnyomástól, alig találtam a patak menti gyalogösvényen a vezérvetőig. Ott éppen tűzszünet volt, de az ugyancsak sérült fiúk mind a helyükön voltak. Kérdésemre arról panaszkodtak, hogy egy felderítő gép kétszer is elhúzott felettük, tán le is fotózhatták mind a két vetőnket. Alighanem váltóállásba kellene mennünk - véltem -, de ebben az állapotunkban semmi kedvünk se volt hozzá, se nekem, se nekik, mert akkor a lőszert is el kellene odacipelnünk. Beásva, alaposan be volt ásva a földbe a vetőállás, csak a cső vége állt ki a felszín fölé. Csak azt mondtam a fiúknak: „A beásás peremét egy kissé bővítsétek és emeljétek, hogy ha valami lövedék süvít, jobban bele tudjatok a vető köré hasalni." Egyébként a hely már délután árnyékban volt, jólesett ott üldögélni, miközben elmondtam nekik a segélyhelyen történteket, ők meg azt, hogy időn- kint ők is kaptak a közelben néhány zavaró ruszki aknatüzet oda balra, a krumpliföldre, de újabb sérülés nem történt, sőt Csanakitól megtudták, hogy a reggeli sérült lőszertaligások közben visszaérkeztek az istállóhoz, s most ott pihennek.

Ezenközben meglepődve láttam, hogy a patak völgyében felénk közeledik Hunyadváry őrnagy zászlóaljparancsnok a legényével, s pont ide hozzám irányították a kolhozbeliek. Jelentkezni se nagyon hagyott, hisz látta, hogy valamennyiünkön sebkötöző gézek feszülnek. Rövidre fogva is értett mindent, de bizonyos megszeppenés-félét is észleltem rajta. Azzal jött hozzánk, hogy mi legjobban ismerjük az itteni terepet, javasoljak neki futóárkot, mely elvezeti Babinszky főhadnagy harcálláspontjára. Mondtam neki, én úgyis a figyelőm felé tartok, egy darabon jöjjenek velem, míg a patak medrében, körülbelül félútról meg tudom pontosan mutatni, hol vezet oda a burgonya- és répaföldön át, ahhoz a tető nélküli házhoz, a 47/11. zászlóalj 4. századának irodájához a futóárok. El is indultam elöl, ők jöttek utánam, de közben egy ruszki akna süvítése arra késztetett, hogy most én adjam ki a feljebbvalómnak a rövid parancsot: „Feküdj!" Levágódtunk mind a hárman, úgy, hogy a csizmánk a csörgedező vízbe csúszott, mi pedig hasalva maradtunk, míg a szilánkok elröppentek felettünk a parti füzesbe. Utána, ahogy a nyakamra is vigyázva tudtam, felálltam, s intettem: „Utánam! Most már nem sokat kell itt a mederben mennünk!" Körülbelül 40-50 lépés után megmutattam, hol gázoljanak át a patakon, s amott a csonka vörös fűz mellett kezdődik az a fu361