Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

47. gyalogezred - 40. Dr. Szabó Sándor tartalékos zászlós (47. gyalogezred ezredközvetlen aknavető század szakasz-, majd századparancsnoka) visszaemlékezése, 1942. április 1. - december 31. (részletek)

röppályája közt. Viszont az én pisztolylövésem az ő homlokába fúródott, s mint egy hernyó jelent meg homlokán az agyvelejének egy része. Éreztem, hogy a nya- ki ereimben ver a szívem, egy pillanatra a lélegzetem is elállhatott a döbbenettől, de aztán ahogy ránéztem, láttam, hogy már mellette vércsomó van. Sebesülten maradt hátra, de még így is, utolsó erejével is maga előtt akart a másvilágra küldeni engem. De a szerencse nekem kedvezett, ő pedig „hősi halált halt". Számomra ez volt az első eset, mely megtanított: „Ha nem ő, akkor én! Cest la guerre!''721 Ez az eset keményítette meg aztán a szívemet, pedig kijövet megfogadtam, hogy csak önvédelemből használom kézi fegyveremet. A csehektől útközben vett, távcsöves cseh puskámat csak vadászatra szántam eddig, de ezután már attól se váltam meg, míg csak „ruszki tárogatóra''722 nem tettem szert a Don partján. [...]

Utána legényem mutatott egy jobb helyet, ahonnan már látni lehetett a dimit- rijevkai falu szélén egy épületet és mögötte egy magas asztagot, mellette néhány lombos fát. Közben kiépült a figyelőhely, mely azonban nem bizonyult jó választásnak, mert az asztag és a fák tetejéről észrevehettek bennünket, mert időnként oda lőttek, ahonnan én irányítani kezdtem a vezérvetőm tüzét; de az asztagot, mely már kicsépelt kazal is lehetett a távcsövem szerint, ebben az izgalmas órában nem sikerült felgyújtani és a lombok közül lövöldözőt sem elhallgattatni.

Én sohase restelltem a gyalogsági ásót használni; ha kellett, naponta többször is. Most is azt tettem, és a porhanyós földben percek alatt sikerült magamnak a tűzvezetés mellett is fedezéket ásnom. S ez volt a másik szerencsém. Mert se a Kis Simon, se a Bogdán nem tette ugyanezt időben, s ez lett a vesztük. Előbb a Kis Simon kapott puskától komoly sebet az ágyékába, amint egyszer valamiért felállt és odébb ugrott. A kettőnk sebkötöző csomagja se volt elég, hogy elállítsuk a vérzését. Az én gödrömbe behúzva, tehetetlen voltam én is, az egészségügyi tizedes is. Gyorsan elvérzett, és közben nyögdécselve énekelte is: „Ellőtték a jobb karomat, folyik piros vérem, nincsen orvos, ki bekösse nékem", majd újra kezdve, úgy folytatta: „nem is a jobb karom, a szarom, a jobb szarom... Anyám, ne sirass engem, ne ringass, könnyet ne hullass"l S ezzel kiadta lelkét az első fronti legényem, aki lusta volt magának fedezéket ásni. Ott temettük el az én gödrömben, mi pedig odébb ástunk új fedezéket az „öreg” Csanával,723 aki mindig hallgatott a jó szóra, mert szerette gyenesi családját. Nemsokára Bogdánhoz hívtak, hogy ő is megsebesült, de rondán ám: átlőtték az egyik herezacskóját, erősen vérzett, nem volt elég sebkötöző csomagunk. Azt találtam ki, hogy az ép herezacskója bőrét szíjjal szorítottam a sebére. Ezzel akadályoztam meg az elvérzését. Az egészségügyi embéremr így vitték el hordágyon a segélyhelyre. Késő délután az erdélyi langaléta román sovány vállgödrébe kapta a lövést; a szanitécek távollétében őt is én kötöttem

721 „Ez a háború!"

722 Szovjet PPS-41 7,62 mm-es géppisztolyra.

723 Csanaki József honvéd.

335