Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)
17. gyalogezred - 17. gyalogezred III. zászlóalja - 37. Nemes József szakaszvezető (17. gyalogezred III. zászlóalj 9. puskásszázada, gránátvetős rajparancsnok) visszaemlékezése, 1942-1943
Don parti izgalmainkat fokozta az a körülmény, hogy Jenővel ketten részt vettünk egy január elején szervezett vállalkozásban. Két utász, és néhány szomszéd őrsbeli társaságában mi is átkúsztunk a túlpartra. Ott az utászok felrobbantottak egy bunkert, majd mindnyájan sértetlenül visszatértünk. Don parti életünk egyéb eseményeiről röviden csupán annyit, hogy élelmezésünk a körülményekhez képest tűrhető volt - amit ugyan a kolhoz krumpliföldje termésének is köszönhettünk -, a -35-40 fokos hidegben [azonban] hiányzott a megfelelő meleg ruházat. Legnagyobb problémánk azonban a tisztálkodási lehetőségek beszűkülése volt. (Mivel később a visszavonulásban ez a lehetőség teljesen meg is szűnt, sajnos megjelent a ruhatetű.) Azt, hogy január 12-én Urivnál az oroszok áttörték vonalunkat, és megkezdődött a nagy veszteségekkel járó visszavonulás, mi a saját állásainkon csak sejthettük a csendes téli estéken odahallatszó dörejekből. A mi századunk, illetve [...] egész zászlóaljunk csak január 27-én - tehát két héttel az áttörés után - kezdte meg a visszavonulást. A mi őrsünket a visszavonuló század utóvéd egységeként hagyták hátra azzal a paranccsal, hogy két óra elteltével követhetjük őket. (Szerencsénkre akkor nem tudtuk, hogy nem csupán a század, de az egész zászlóalj utóvédje is vagyunk.) Alakulatunkat sajnos erőltetett menetünk ellenére sem értük el, de találkoztunk egy csatatér friss nyomaival. Mivel az egész visszavonulás alatt nem találkoztunk századunkbeliekkel, csak sejthettük, hogy valójában mi történhetett. [...] Miután századunkat nem találtuk, először együtt kerestük helyünket a szétszórtan visszavonulók közt, majd fokozatosan elveszítettük egymást, mivel ellátmányunk nem lévén, az életünk mentése mellett valami ehető után is kellett kutatni. így a végén ketten maradtunk. Mi ugyanis megfogadtuk egymásnak, hogy egymástól el nem szakadunk. Néhány napig ugyan Molnár Gergely, kanizsai tüzér személyében volt egy átmeneti útitársunk, de csakhamar otthagyott bennünket. A visszavonulás kezdetén semmiféle tartalék élelemmel nem láttak el bennünket. Kettőnknek fél kenyerünk és a rendszeresített kétszersült adagunk volt csupán. Ehhez a második vagy a harmadik napon egy idegen alakulatnál sorban állva egy-egy negyedkilós konzervet sikerült szerezni. A továbbiakban „aki bírja, marja" alapon teljesen önellátásra kellett berendezkedni. Első élelemszerző akciónkat sajnos csak fél siker koronázta. Jenő jó erőben volt, és némi közelharc árán krumplit szerzett, de mielőtt teljesen megfőtt volna, a németek lecsaptak rá, minket elzavartak. Átmeneti útitársunk is kitett magáért egy fél birka megszerzésével. Ezek mellett a hóban megfagyott lovak combjaiból is vágtunk egy-egy darabot, melyet a hólében csajkánkban főztünk meg, ízesítésre még sónk sem volt. Egy kis szerencsénk is volt, mivel menet közben a hóban találtunk néhány leveskonzerv kockát, és még egy teljes tábla csokoládét is. (Eze303