Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

17. gyalogezred - 17. gyalogezred III. zászlóalja - 37. Nemes József szakaszvezető (17. gyalogezred III. zászlóalj 9. puskásszázada, gránátvetős rajparancsnok) visszaemlékezése, 1942-1943

két vagy a németek, vagy a magyar géhás tehergépkocsik hullatták el.) Az egyébként szegény és helyben maradt orosz öregektől is kaptunk abból, amijük volt (pl. korpát és savanyú uborkát). Mindezek mellett a teljes legyengüléstől az a cukorgyári melasz mentett meg bennünket, ami utunkba esett, és amivel teletömtük kenyérzsákunkat, zsebeinket és még a kulacsunkat is. Ezt főzni se kellett, belőle menet közben táplálkozhattunk.

Másik nagy problémánk a visszavonulásban az alváslehetőség hiánya volt. Az első négy-öt napban szó sem lehetett másról, csak a menetelésről - ki kellett jutni a bekerítésből menet közben és a tétova megtorpanások alatt legfeljebb állva lehetett szunyókálni. Fedél alá később is csak három-négy, fűtött helyre pedig csupán két alkalommal jutottunk be a mintegy háromhetes visszavonulás (majd a sebesülés után napi 6-8 km-es vánszorgás) alatt.

Visszavonulásunk alatt többször lőttek bennünket aknavetővel, két alkalommal repülőgépekről kaptunk gépfegyversorozatot és kisebb bombákat, egy alkalommal pedig megismerhettük a „Katyusák" ugatását, üvöltő hangjukat. Mindany- nyiszor emberek (és lovak is) estek áldozatul. Sajnos, ebben a helyzetben a súlyos sebesültekkel senki sem törődött (a halottakról nem is beszélve, bár szégyentelen hullarablók akadtak), mindenki a saját bőrét mentette.

Február 8-a táján a németek sokadszor leszorítottak bennünket a töretlen hóba, emiatt elég nagy tumultus keletkezett. Ezt az oroszok látták, és ezúttal is aknavetővel lőttek bennünket. Ezúttal sajnos mindketten megsebesültünk. Jenő könnyebben, én súlyosan (három szilánk érte a felsőtestemet).645 A sebek bekötö- zése után nehezebben és lassabban haladtunk, különösen amiatt, mivel nekem a sarkaim is fokozatosan megfagytak. Erőt adott azonban az a tudat, hogy az életünkért menetelünk.

Végül - hála a sorsnak, és mindenekelőtt Jenő igaz baráti és bajtársi segítségének - február 22-én (vagy 23-án) elértük az utolsó magyar egészségügyi alakulat kötözőhelyét Szumiban. Itt ellátták sebeimet, és felraktak arra az (állítólag szintén utolsó) sebesültszállító vonatra, amelyik a lengyelországi siedlicei német hadikórházba szállított. Szomorú helyzetemben is örültem volna a megmenekülésnek, de megmentőmet, Jenőt Szumiban menetképesnek minősítették, és gyalogosan egy gyűjtőhelyre irányították.

További sorsunk - érthetően - eltérő módon alakult. Jenő a front mögötti táborban tífuszt kapott, és márciusban az ovrucsi tábori kórházban kezelték. Innen hazaszállították, és előbb Debrecenben, majd a budapesti Szent István kórházban, végül a zalaegerszegi 527. hadikórházban ápolták. Innen pedig Hévízre646 utalták be utókezelésre. 1943. augusztus 31-én szerelték le.

645 Nemes József tizedes, címzetes szakaszvezető - a korabeli veszteségnyilvántartási dokumentumok alapján - 1943. február 4-én sebesült meg Sztarij Oszkolban. HL HM 22. v. oszt. 750.122/1943.

646 Hévizén az 525. hadikórház működött.

304