Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

17. gyalogezred - 17. gyalogezred I. zászlóalja - 34. Somogyi Lajos tizedes (17. gyalogezred II. zászlóalj, géppuskás század) visszaemlékezése, 1942-1943

Nyikolszkoje között lehettünk egy fennsíkon. A nagy hóba vájtuk magunkat be­le, a géppuskáinkkal együtt. De már oly erős volt a hideg, hogy megállni nem lehetett, csak toporzékolni, és egymást birkózásszerűen szorongatni, arcunkat, orrunkat, füleinket állandóan dörzsölni, mert különben megfagytunk volna. Még így is lett közöttünk, akik fagyást szenvedtek. Nekem a kis lábméretem[mel el­lentétben], ami 38-as nagyságú szám volt, egy 43-as számú bakancsom volt, így a vastag lópokrócból vagdalt kapcát is bele tudtam húzni a bakancsomba. így sike­rült megúsznom a lábfagyást. A késő délutáni órákban már tőlünk jobbra látjuk, hogy német alakulatok vo­nulnak nyugat felé, zárt oszlopokban, gyalogosok, gépkocsik, lovas kocsi oszlo­pok, rohamlövegek. Sejtettem, hogy mindezek Voronyezsből jöhetnek, mert a harci zaj onnét csendesült. Látom, hogy a dombvonulatról, ahol mi is voltunk, egy-egy rajt kitevő egység is meg-megindul hátrafelé, északi irányba, mert akkor már délről és nyugatról is erős géppuskaropogás hallatszott. Hol itt, hol ott, egy- egy ruszki sítalpas egység is a közelünkbe került, és lövöldöznek ránk. Ekkor ért bennünk a nagy meglepetés: fegyvereink nem működtek. Befagytak, hiába rugdostuk bakancssarokkal a závárzatot, a zárdugattyút, de azok csak nem en­gedelmeskedtek. Nem volt mit tennünk, mint a géppuskáinkat, ahogy tudtuk, szétdaraboltuk, és szétszórva megindultunk hátrafelé a németek után, az ő útvo­nalukon, hol északra, hol délnek. A valóság az, hogy egész éjjeli menet után hátrafelé nem haladtunk 4-5 km-t. Ekkor kezdtük el járni a keringőt, ami majd közel egy hónapig tartott a számunk­ra. Ilyen kivételes táncra nem minden magyar katonának volt szerencséje, kivéte­lesen csak azoknak, akik a német utóvéd utóvédjei voltak puszta testükkel, egy­néhány zsákmányolt német és ruszki géppisztollyal, amit az elesettektől vettünk fel. Majd utóbb ezeket is elszórtuk, mert nem volt lőszer, és azt vettük észre, amely egységnél, illetve csoportnál - hisz már csak csoportokba verődve vol­tunk, nem egységbe - [nincs fegyver], a ruszkik nem is lőnek ránk. Második, harmadik nap látjuk, hogy a németek is összevissza keveregnek. Mondják, hogy csapdába kerültünk, be vagyunk kerítve, Egy magyar tisztféle is ott ugrabugrált, ha jól láttam, valami zászlósféle lehetett, és kiabálja, hogy harc­alakzatot kell felvenni, mert be vagyunk kerítve. A németek a gyűrűt támadják kívülről, belülről egyaránt. A németektől le ne maradjunk, mert akkor a gyűrű­ben maradunk. A németeknek rést sikerült nyitni, de a rés oly szűk volt, hogy az oroszok átlőttek, és állandó tűz alatt tartották. Itt már a németek is nagyobb el­lenséggé váltak, mint a ruszkik. A kitörési helyen égő gépkocsik, elhagyott löve- gek, kilőtt tankok, állati, emberi hullák magasodtak. Mindenki csak ment, míg a gyilkos golyók le nem kaszálták. Ezen kitöréskor csak a véletlen szerencsének köszönhette, aki megmaradt. A további menekülésünket még súlyosbította a né­metek velünk való kegyetlenkedése. Az utakon nem mehettünk, mert eltiportak 268

Next

/
Oldalképek
Tartalom