Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)
17. gyalogezred - 17. gyalogezred I. zászlóalja - 34. Somogyi Lajos tizedes (17. gyalogezred II. zászlóalj, géppuskás század) visszaemlékezése, 1942-1943
bennünket. Sebesültjeinket a szánkókról a hóba döntötték, a lovakat pedig szán- kóstól együtt elvitték. Ha kocsisuk (hajtójuk) nem engedelmeskedett, agyonlőtték. A nagy hideg, -30-35 °C ellenére a menedéket talált pajtákból, épen maradt kis házikókból puskatussal kivertek bennünket, mi pedig elkeseredésünkben a kis ház ablakán beszórtuk a kézigránátot, és meggyújtottuk a házat. Köztünk megmaradt egynéhány csapattisztet (zászlós, hadnagy, főhadnagy) lefegyverezték, amelyik ellenállt, agyonlőtték. Ezek a kis, alacsony ragú tisztek 99 százalékban tartalékosok voltak, civilben tanítók, hivatalnokok, stb. Hisz már a magasabb rangú tisztek, 80-90 százalékban, idejében elmenekültek, magukra hagyva csapattesteiket. Mi pedig a német utóvédnek az utóvédjeivé váltunk puszta testünkkel. Táplálékunk a lóhullákról lefaragott lóhús volt. Gondot okozott az ivóvíz. Csajkákban havat olvasztottunk ivóvíznek és a lóhúsfőzéshez. Nagyobb részt mindannyiunknak két csajkája volt, mert az elesett, megfagyott bajtársainkét felszedtük. Majd ismét gyűrűbe kerültünk egy falu mögött. Géppuskatüzet zúdítottak ránk, de jobban mondva a németekre. Erős tűzharc alakult ki köztük az oroszok győzelmével, mert a németek nagyobb része elesett, a többi megadta magát. Mi meg, magyarok, lapultunk, ahol csak tudtunk, hisz mi teljesen harcképtelenek voltunk fegyver nélkül. Csak néhányunknál volt egy-egy pisztoly a köpenyünk alatt, a zubbonyunk zsebébe elrejtve egy tele tárral. A harc megszűnt, a faluból mind több ruszki került elő. A megmaradt, foglyul ejtett németeket a faluba kísérték, miránk pedig ránk parancsoltak, mivel fegyvert nem láttak nálunk, hogy „Pasli damoj, pasli damoj, bisztra, bisztra!"588 De már mutatták is az irányt, hogy merre menjünk. Mi így kerültünk ki a gyűrűből, körülbelül 30-40-en lehettünk magyarok. Egy ruszki két agyongyötört, csonttá fagyott kenyeret dobott közénk, mire mi önkéntelenül hasra vágódtunk, mert még akkor nyomban nem tudtuk, hogy kenyér, azt hittük, hogy valami robbanóanyag. A ruszkikból meg nagy nevetés tört ki, és mondják: „Vengri szaldát, nye bojszja, nye bojszja!"589 (Ne féljünk)! Most már aztán nyugodtan bandukoltunk, helyesebben vánszorogtunk hátrafelé. Voltunk mi fiatalabbak, kik talán gyorsabb ütemben bírtuk volna a menekülést, de nem lett volna lelkiismeretünk nálunknál jóval idősebb, orra, fülre, kézre, lábra elfagyott bajtársainkat magukra hagyva elhagyni. Egy ház padlásán éjszakáztunk. A megnyugvásunk és bizalmunk csakhamar ismét kudarcba fulladt. Másnap ismét bandukoltunk tovább, németekkel most már ismét keverve, mert a járműveik már elfogytak. így már a letaposott úton mehettünk mi is, mert a létszámuk állandó fogyatkozása lehetővé tette, hogy mi is az úton elférjünk. Attól [kezdve] szidtuk egymást a németekkel együtt. A kegyetlenségük, az erőszakosságuk továbbra is fennállt, sőt fokozódott. 588 „Menj haza, menj haza, gyorsan, gyorsan!" 589 „Magyar katona, ne félj, ne félj!" 269
