Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - IV. Beszegyinotól a Donig. 1942.VI.28–1942.VII.11-ig
Nem kellett bíztatni senkit, valamennyien tisztában voltak helyzetünkkel, ha nem is ismerték a legapróbb részletekig. Óriási megkönnyebbüléssel köszöntem meg a gépkocsivezetőnek, aki elhárította magától, és azt mondta, majd Hegedűs elmondja, hogy s mint volt, és sebesen elhajtott. Hála Isten, még azt sem kellett kimondani, nincs, várjon a taligás, mert az utolsó pillanatban minden rendeződött! Mégiscsak rendes, megértő gyerek ez a Bu- zinkay főhadnagy úr. Jó volt hozzá fordulni, és segített is! Könnyebb szívvel vártuk Hegedűs Sándor visszaérkezését, aki most már nem is váratott sokáig magára, bár most már ő is ráért lassabban. Ahogy az útkönyök- nél feltűnt, már hangosan jelentették is:- Megjött a Hegedűs! Lováról ökölnyi habok hullottak, amint megállt és jelentette:- Zászlós úr, alázatosan jelentem, a parancsot végrehajtottam, meghoztuk a lőszert!- Köszönöm, Hegedűs, igen nagy szolgálatot tett! Most mondja el részletesen, hogyan sikerült? Fáradtan, de szemmel láthatólag örömteli szívvel mondta el a következőket:- Barkovnára beérve, azonnal megtaláltam Buzinkay főhadnagy urat, akinek átadtam a levelet. Azt válaszolta rá:- Nem feladatunk a lőszernek a csapatokhoz való kiszállítása. Nem tehetem, hogy elküldjem.- Akkor újra elmondtam, mi az oka, hogy ezt kérjük, milyen helyzetben van a zászlóalj, de hiába, csak azt ismételte, nem feladatom. Láttam, hiába erősködök, eljöttem. De mit csináljak, hogyan hozzak most már lőszert? Eszembe jutott, hogy mikor jöttünk, engem küldtek valami jelentéssel a Barkovnától visszafelé lévő faluba a 47/11. zászlóaljhoz, akik tartalékban voltak. Megpróbálom náluk, hiszen ők ráérnek, meg testvérek is vagyunk, mind a ketten Csáktornyáról jöttünk ki. Nem igaz, hogy nem segítenek nekünk, mikor ilyen nagy bajban vagyunk! Amit késtem Barkovnán, azt a lovam behozta: szegény ez se felejti el ezt az utat! Szóval, megkerestem a zászlóaljparancsnok urat és jelentettem neki, miért jöttem, kértem, segítsen néhány kocsival. Itt van közel Barkovna, meg mi se vagyunk oda messze. Hunyadváry őrnagy úr azt mondta:- Sajnálom fiam, de nem tudhatom, nem kapok-e parancsot bevetésre, nem tehetem. Hiába kezdtem újra kérni, egyszer csak azt mondta: Már megmondtam fiam, hogy nem segíthetek. Végeztem! Mit tehettem, kiszédelegtem. Most aztán már mit tudok csinálni? Húztam magam után a lovamat az utcán, mert csak azon gondolkoztam, mit tudnék kitalálni; de semmi nem jutott eszembe. Egyszer csak valaki megszólít: 80
