Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)

Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - VI. Rudkinótól a magyar királyi honvéd vezérkari igazolóbizottságáig (Közben: Elpusztul a 2. magyar hadsereg)

mon beszélgettem. Bejött egy sereg tanítóképzős leány, nagy ruháskosarakban hozva mindennemű kedves szeretetcsomagot. Kedves szavak kíséretében adták át nekem és utána Gyula bácsinak is, aki kedvesen elhárította természetesen magától. A nép nem azonosította magát a hivatalos Magyarországgal!

Gyula bácsi beszélt dr. Joóbbal, és ő megengedte, hogy bármikor kimehetek hozzájuk. Mindjárt magával is vitt, és rendkívüli kedvességgel megvendégeltek; finom, saját termésű egri borukkal itattak, és Gyula bácsi biztatására Joviáles szivarra gyújtottam. Hosszan elmeséltem a történteket. Gyula bácsi finoman megmondta, ne publikáljam ezeket a dolgokat bárkinek, mert ki van adva, hogy a frontról hazajötteket figyelni kell, és kellemetlenségem lehet. Ahá, kezd a titok nyílni... 1943. február 10. volt ezen a napon.

Másnap megröntgeneztek, és megállapították, hogy a vasat nem veszik ki, csak ha megindulna. Délután telefonhoz hívtak. Feleségem hívott fel Budapestről. Már útban volt a táviratra hozzám. Olyan halálosan kimerült voltam, hogy nem bírtam végigbeszélni, és letettem a kagylót. Másnap, nagy aggodalom közepette érkezett a kórház elé konflissal. Hogy az első pillanatban eloszlassam félelmét, mert biztosan nagyobb dologra gondol, mint ami van, eléje mentem az utcára, és ott fogadtam. Gyula bácsiéknál töltöttük a napot, az ő vendégeikként. A falu felpakolta minden jóval: rántani való csirkét vittek, hogy hozza el nekem. Finom szőlőt, vajat hozott. Mind a falu szeretete küldte. A beszélgetés - illetve csak én beszéltem - közben én csak ettem ezeket a finomságokat. Véletlenül kapta el a szemem az ő csodálkozó tekintetüket, és döbbenten láttam, majdnem megettem az egész vajat. A szemekből azt olvastam ki: Mit éhezhetett ez a szegény gyerek?! Valóban, így is volt.

Az egri kórházban nagyon jó dolgom volt, mégis borzalmas látni naponta azt a sok fagyott kezű-lábú embert, akiket az ápolók a hátukon hordtak kezelésre, ezt nem bírtam nézni, és hallgatni az egész épületet betöltő szünet nélküli jajgatást. Kértem Joób doktort, engedjen haza. О azonban csak nyugtatott: majd ő szól, ha itt lesz az ideje. Egyszer aztán nagy szállítmányt jeleztek, és akkor elengedett. Február 18-a volt ekkor. Egy hónap betegszabadságot kaptam, aminek leteltével felülvizsgálatra kellett visszajönnöm.

Elköszöntem kedves egri ismerőseimtől és hazaindultam. Feleségem Pestre elém jött, és a rokonoknál találkoztunk. Itt kellett egy éjszakát töltenem a menetrend miatt is, meg úgy éreztem, nem foszthatom meg őket sem a személyes élmények elbeszélésétől. Nagy társaság gyűlt össze, és tényleg nagy érdeklődéssel hallgatták szavaimat. Azonban ők is kifejtették véleményüket, amely abban csúcsosodott ki, hogy mi okoztuk a keleti front felborulását. A németeknél ilyen nem fordult elő, csak a magyar hadsereg nem állta meg a helyét, stb.

Ezen aztán úgy összevesztünk, hogy másfél évig nem beszéltem velük. A németek, hogy saját hitvány magatartásukat, szószegésüket leplezzék, propagandá200