Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - VI. Rudkinótól a magyar királyi honvéd vezérkari igazolóbizottságáig (Közben: Elpusztul a 2. magyar hadsereg)
Nem hitt abban, hogy valaki is megteszi, hiszen, ki tudja, mióta mondogatta ezt hiába. Már arcára fagyott egy önmagát gúnyoló mosoly, amely azt fejezte ki:- Kire számíthatsz, van még reményed, hogy valaki is meghallgat és megmenthet? Gondolom, mindkét lába elfagyott, azért térdelt, és kezét kinyújtva könyör- gőre, úgy hatott, mint a templomok előtt ülő nyomorék koldusok, akik néhány fillérért esdekelnek. Azok kérését valakik mindig meghallgatják, és segítenek, de ennek a szegény magyar katonának senki sem segített. Nem is volt mivel, sehol egy jármű, amire fel lehetett volna tenni. Mégis nagyon vádló érzésekkel mentem tovább, mert én sem tudtam többet tenni, mint Készéit segíteni... Biztos voltam benne, hogy reggelre ugyanolyan helyzetben találják az utánunk jövők: kinyújtott, könyörgő karokkal, arcán az a mosoly: Ugy-e tudtam, hogy ez lesz a végem! De hangja már nem hallatszott... Szörnyű látvány, szörnyű emlékek...! Kseny utcáján menetelve az éjszakában, csodálatos friss kenyérillat csalt maga felé bennünket. Rögtön rátaláltunk a német pékségre egy házban. Kenyérrel jöttek onnan ki az előttünk járók. Mi is odamentünk, és szó nélkül kaptunk annyi kenyeret, amennyit el tudtunk hozni. Akkor szedték ki a német téglakenyereket a kemencéből; olyan forró volt, mint a parázs. Nekem volt két málhaszíjam. Abba, amennyit be tudtam csatolni, elhoztam. Most már az eddig ehetetlen 5 kg vajhoz volt 6 db kenyerünk kilencünk számára. Méghozzá friss kenyér! Összefutott a nyár a szánkban arra a gondolatra, milyen remek hazai ízekkel találkozunk, ha a forró kenyérre ráolvasztjuk a finom vajat! Ehhez valahova fedél alá kell húzódnunk. Be is mentünk egy házba, ahol a háziakon kívül senki sem volt. Nagy padlós szoba, jól fűtve, és három felnőtt nő. Anya és két nagy lánya. Szállást kértünk, mire ők csak a padlóra mutattak, hiszen tényleg nem volt más lehetőség. De nekünk ez is a vágyak beteljesülését jelentette. Hogy milyen aranyos emberek voltak, mindjárt tapasztaltuk. Meleg vizet adtak, amiben megmosakodtunk. Nagyon jólesett, hiszen hetek óta nem volt ilyenben részünk. Mikor meglátták, hogy valamennyien sebesültek vagyunk, anélkül, hogy mi kértük volna, szakszerűen átkötötték mindenki sebét. Igen jólesett ez az emberbaráti cselekedet. Mindenképpen megkönnyebbülve ültünk asztalhoz, hogy az egész napos éhséget csillapítsuk. Hálából őket is megkínáltuk, de hosszú sza- bódás után sikerült csak rábírni őket, hogy egy falatot elfogadjanak. Mivel már súlyos sebesült bajtársaink igen nehezen bírták a gyalogmenetet, egy bizarr gondolatom támadt: fogadjunk (így!) egy fuvarost, aki legalább 20-30 km-re szánon elszállít bennünket. Ez is nagy segítség lenne. [...] Az asszonyok útbaigazítása alapján találtunk egy „fuvarost", akivel meg is egyeztünk, hogy hajnalban elvisz bennünket a másik helységig, és ott különféle holmikkal megfizetjük a fuvart. Olyan meggyőzően beszéltünk, hogy rögtön át is járt az udvarba. Két ló befogva a szánba, a harmadik hátul tartaléknak kötve. Egész éjjel (ami na192
