Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)

Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - VI. Rudkinótól a magyar királyi honvéd vezérkari igazolóbizottságáig (Közben: Elpusztul a 2. magyar hadsereg)

gyón rövid volt) felváltva álltunk őrséget a lovak mellett, az én egyetlen pisztolyommal, nehogy a németek ellopják őket. Talán két órát aludtunk mindössze, amikor indulást jeleztem. Nagyon tiszta, de iszonyatos hideg éjszaka volt, a hajnal meg még hidegebb, de menni kell!

Nagyon jól határoztam, mert még nem volt forgalom az úton, könnyen haladtunk. Persze most is csak lépésben, mert mindenki nem férhetett fel a szánra. Fuvarosunk milicista volt, német puskával felszerelve. Ez is könnyebbséget jelentett a menetben. Jól előre haladtunk reggelre, és megint beékelődtünk a rengeteg vonuló közé. Erre már rengeteg lovas jármű is haladt az úton. Érthető, hiszen ezek korábban indultak a Dontól, így a lovas fogatok is rendelkezésükre álltak. De csak németek voltak ezek a boldogok.

Ahogy ballagunk, egy magas, lombos fákkal körülvett állomásépület közelébe értünk, mikor a mi irányunkból 12 repülő csap fel az állomásépület mögül. Nem gondolhattunk másra, mint német repülőkre. Még örömünkben, a tegnapi megmentőnk jutott eszünkbe, integettünk is nekik. Menjetek csak, segítsétek a hátrább jövőket, mert azok mind inkább veszedelmekben ballagnak! De a következő pillanatban széthúznak az út fölött, és hullik a bomba, szünet nélkül kelepéinek a géppuskák. Földre vágódunk, és lélegzet visszafojtva várjuk, hogy eltűnjenek. Ahogy fekszem, érzem, hogy valami megüti a bal bokámat. Igen megijedtem. Ösztönösen arra gondoltam, az embernek az egyetlen mentsége, ha menni tud. A lábamat ért sérülés ezt az utolsó lehetőségemet is elveszi, itt pusztulok, mint annyi sokan. Óvatosan megmozgattam. Tudom mozgatni és nem is fáj. Nincs nagy baj. Amikor felkeltünk, látom, hogy egy jeges hódarab van a lábam mellett. Ez lehetett, ami megütött. Hála Istennek, megmenekültem. Aztán körülnézek, kérdezem az embereket, nem sebesült-e meg valaki? Bizony nagy baj volt. Készéi szakaszvezető, aki a szánon feküdt, kapott egy géppuskasorozatot, mely az ösz- szes első fogát kiverte, a köpenye gallérjára voltak fagyva, és a bal kulcs-csontját törte össze.

Pontosan a két ló közé esett egy bomba, és mindkét befogott lovat agyonütötte. A hátul lévő harmadiknak pedig az első lábát szelte át a szilánk, az is kinyúlt. A szerte futkozó lovak közül fogtunk gyorsan kettőt, pechünkre két német szerszámban levőt, és befogtuk a szánkóba. No, de jöttek a németek, és visszakövetelték a lovakat. Hiába mutogattuk a teljesen tönkretett Készéit, egyszerűen lefordították a szánról, és ott maradtunk jármű nélkül. Mit tudtunk csinálni? Felvettük nyolcán a tenyerünkre, és úgy vittük a súlyos sebesültet. Meddig bírjuk, nem is gondoltunk rá. A másik csodálatos dolog most történt. Ahogy az állomásépülethez érünk, meglátjuk az ott álló és füstölgő mozdonyú vonatot, mely nem volt más, mint a mi vonatunknak az eleje, melyről minket oly gyalázatosán lekapcsoltak. Az első kocsiból kiabáltak néhányan ismerősök. Odavittük Készéit, és az ő segítségükkel feltettük a vonatra. Szegény Készéi annyira ragaszkodott hozzám,

193