Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - V. Fél esztendő „A világ leghosszabb falujában”. Sztaro Nyikolszkoje, 1942.VII.12-étől 1943.I.13-ig
mester189 és Czibor Ferenc tizedes. Megállítottam őket, és érdeklődtem, honnét, hová. Tőlük tudtam meg, hogy Gremjacsje népe vonul előttem 30-40 km-re fekvő faluba, ahol már előkészítették szállásukat. Lefényképeztem ezt a jelenetet [...].190 [...] Maga a puszta látvány is szívszorító volt, attól függetlenül, hogy a helyzet teljes ismeretében voltam. Igyekezett mindent magával vinni ez a szegény nép. De mivel? Kevésnek volt igavonója. Az a néhány kocsi, ami volt, roskadásig meg volt terhelve holmikkal, élelemmel, betegekkel, apró gyerekekkel. Akkora kis gyerekek, mint [...] akkor a fiam, vitték a maguk összes ruházatát, de hogyan! Ráadták a nyárit, télit, és ebben a kánikulai hőségben gyalog menni ilyen hosszú úton; azt hiszem, nem kell külön részleteznem, mit jelentett. Láttam, amint egy tehén hátán utazott az egész család, meg az átvetett ruhanemű. Az anya az ölében tartotta kicsi pólyás gyermekét, előtte, mögötte a többi, de szintén kicsi gyerekek. Lakásom előtt egy gémeskút volt, jó hely a megállásra, enyhíthették szörnyű szomjúságukat. A lakosság segítségükre sietett mindenben, amiben tudott. Szemlélődve és szörnyű gondolattársulásokkal eltelve egyszer csak felismertem közöttük az én két kedves öregemet, akikkel legelőször megismerkedtem a Don partján, és fényképüket is bemutattam már. Rögtön bevittem őket magamhoz, és nagy részvéttel minden tőlem telhetővel igyekeztem őket ellátni. Ennivalót csak jó hideg aludttejet fogadtak el, és soká tartott, amíg felismertek. Soha nem felejtem el, ahogy az aludttejet kanalazták, csak ilyen hangokat hallattak: „ö ö ö", és hullott a szemükből a könny a fazékba. Az útra kenyeret, cukorkát, cigarettát tettünk csomagjaikba, és egy kissé megpihenve, de a szívük megnehezedve, tovább kellett menniük... Fájó szívvel vettem búcsút tőlük, és utána a szívemből kicsordult érzéseket négyoldalas levélben írtam meg családomnak. A látvány azt a szörnyű sejtést indította el bennem, mi lenne, ha az én családom jutna erre a sorsra... Fia mi, a jelenlegi szenvedésünkkel meg tudjuk menteni őket a hasonló sorstól, akkor van értelme az ittlétünknek. Azt írtam a levélben többek között, hogy nem az a háború legborzalmasabbik ténye, hogy lőnek, mert az a háború lényegéhez tartozik, tehát bizonyos fokig természetes, hanem a család pusztulásának látványa. És valóban így éreztem az egész háború alatt, akkor is, amikor hazánk területén ismétlődtek ezek a jelenetek... [,..]191 189 CZIBOR KÁLMÁN (Zalaszántó, 1912. - n. a.) huszárőrmester 1942/1943-ban a 9. könnyű hadosztály huszárszázadánál teljesített szolgálatot. Vele együtt szolgált testvére, Czibor Ferenc huszár tizedes elmondása szerint „...a Dontól való hirtelen történt visszavonulásuk folyamán a századuk adó-vevő rádiója a lövészárokban maradt. Ezért ment vissza, hogy azt elhozza, és ekkor érte a halálos lövés. A Don folyótól nem messze egy domb oldalába temették el." Huszti Zoltán Ferenc - Tóth fózsef 168. p. 190 Lásd a 38. sz. képet! 191A szerző itt - a Horváth Miklós által szerkesztett „A 2. magyar hadsereg megsemmisülése a Donnál" című könyvből - azon, „Az 1942/43. év téli védelmének végrehajtására" című dokumentumot idézi, mely többek között a 9. könnyű hadosztály Don menti arcvonalának tereptani sajátosságait mu109
