Zalai történeti tanulmányok - Zalai gyűjtemény 67. (Zalaegerszeg, 2009)

Tanulmányok és források Zala megye történetéből - Erős Krisztina: "Törvényen kívül helyezve". A kitelepítések története Zala megyében 1950-1953

dasági épületekbe, mint tehénistállókba, ólakba kerültek. Voltak persze „szerencsések" is, akiknek sikerült egy-egy magtárba, csűrbe vagy talán egy romos irodaépületbe behúzódni. A hatóságok az első években nem tettek semmit a helyzet javítására. A második évtől már lehetőség nyílt az istállókból barakkokba költözni, ahol már nem a földön, hanem fapriccseken, emeletes ágyakon lehetett aludni. 1952-től azonban már több javaslat is született emberi feltételek teremtésére: lakások építését rendelték el. Mivel más alapanyag nem állt rendelkezésre, ezért vályogból kellett a házakat felépíteni. A vályogvetést és a házak építését az internáltak úgynevezett társadalmi munkában végezték. Az első lakóépületek 1953 tavaszára készültek el.

A hatóságok főleg a hidegebb idő beköszöntével folyamatosan ellenőrizni próbálták a táborlakók szálláshelyeinek fűtését. Eredetileg ugyanis az istállók, gazdasági épületek nem rendelkeztek semmilyen ilyenfajta lehetőséggel. Ezt részben beépített kemencékkel, vagy kályhákkal oldották meg. A legnagyobb nehézséget viszont az okozta, hogy nem volt mivel fűteni. Szolnok megyében például rizsszalmával és kitermelt fatuskókkal biztosították a fűtést. A tüzelő anyagokról elméletileg a megyei tanácsoknak és az állami gazdaságoknak kellett volna gondoskodnia, ők azonban csak ígérgettek, újabb és újabb időpontokat tűztek ki a feladat teljesítésére. Olyan is előfordul, hogy ezek csak februárban érkeztek meg a táborokba. A tüzelőhiány végig, a táborok működése alatt, fennmaradt.

Nagy gondot okozott a táborlakók számára a mellékhelyiségek kérdése is. Akinek „dolga" akadt, az az első napokban az istállók mellett vagy férfi rendőr jelenlétében végezhette el. Sehol sem akadt egy elkülönített rész. A kitelepítettek azonban nagyon leleményesek voltak, mert több helyen a földbe lyukakat ástak, amiket lepedőkkel és botokkal vettek körül. így még arra is lehetőség nyílt, hogy külön női és férfi WC-t üzemeltessenek.

A tisztálkodás sem jelentett egyszerű feladatot. Nyáron a nagy melegben, egész napi munka után valósággal csípett a kosz, az izzadság. A táboriak latrinákat építettek, mosdáshoz a kútról vittek vizet, néha több kilométer messziről. Volt olyan is, aki belemerészkedett a Hortobágy folyóba. A fiatal lányok bokrokban egymást takarva végezték el az alapvető tisztálkodást. A leleményesség azonban ebben a kérdésben sem ismert határokat. Az emeletes ágyak közé lepedőket húztak és lavórokban, teknőkben végezték az esti mosdást. Persze megesett néha, hogy a mosdóvízből az alatta fekvőnek is jutott.

A táborok nem nyújtottak semmilyen egészségügyi ellátást. A betegek nagyobb részét Debrecenbe, Tiszafüredre vagy a legközelebbi faluba küldték orvoshoz. Elméletileg az illetékes OTI orvosnak kötelező lett volna meghatározott időnként látogatást tenni a táborokban. Ezt azonban rendszeresen elmulasztották illetve nem rendszeresen végezték. Például 1951 januárjában a 300 főnél is nagyobb Borzas tanyára csak egy alkalommal szállt ki a doktor. Ekkor azonban 36

303