Zalai történeti tanulmányok - Zalai gyűjtemény 67. (Zalaegerszeg, 2009)
Tanulmányok és források Zala megye történetéből - Erős Krisztina: "Törvényen kívül helyezve". A kitelepítések története Zala megyében 1950-1953
személyt talált betegnek, akik közül hatot a debreceni klinikára utalt, ahol egy ember életét is vesztette. A túlzsúfolt istállókban a nem megfelelő higiéniás körülmények, az alultápláltság és a vitaminhiány miatt a telepeseken gyakran jelentkeztek különböző betegségek tünetei. A levertség, súlyveszteség, gyengeség, hasmenés, gyakori vizelési inger már az első évben általános volt mindenkinél. Friss gyümölcshöz, zöldséghez, tejhez és tejtermékekhez szinte alig jutottak a táborlakók. A csecsemők, öregek esténként kaptak egy-egy liter tejet a gazdaságtól, de néha ez is elmaradt. Hasmenéses járvány gyakran kínozta az egész tábort. Ennek egyetlen gyógymódja volt, gyógyszerek hiányában a teljes koplalás. A kitelepítés időszaka alatt jelentősebb járványról nincs információnk. Az 1951. májusi Hajdú-Bihar Megyei Rendőrkapitányság jelentése alapján egyedül a Borzas tanyán fedeztek fel influenzajárványra utaló jeleket. Az influenza mellett a tüdőbaj, a TBC jelentett állandó veszélyt, ami gyakran szerepelt a halálokok között. A rossz és egészségtelen viszonyokhoz hozzátartoztak, hogy a fabarakkokban nagy mértékben elszaporodtak a poloskák, az istállókban élők életét pedig a patkányok és az egerek hada keserítette meg. Ezek nem csak az élelmiszereket, de a telepesek szegényes ruháit és cipőit is megrongálták. A ruházatuk egyébként is nagyon hiányos volt. A lábbelik a napi több kilométeres gyaloglás következtében gyorsan tönkre mentek, megjavításukra pedig cipész és kellékek hiányában nem volt lehetőség. Az idős emberek különösen nehezen bírták a megpróbáltatásokat. Néhány hónap alatt látszódott rajtuk a leépülés, a végelgyengülés közelsége. A legtöbbeket a fizikai mellett a lelki fájdalom viselte meg a leginkább: valósággal belezavarodtak abba, hogy életük végére elveszítettek mindent, amiért egy életen át keményen megdolgoztak. A táborokban nem csak természetes halállal haltak meg az emberek. Voltak, akik véletlen baleset áldozatai lettek. Sajnos olyanról is tudomásunk van, aki önkezével vetett véget az életének. A polgári erdőgazdaságban dolgozó T. Mária 1951. december 23-án megkísérelt öngyilkosságát azonban idejében észrevették, így azt meg tudták akadályozni. A debreceni klinikára utalták, ahonnét azonban megszökött. Volt olyan is, aki a kemény rendőri bánásmódot nem tudta elviselni és 22 éves korában vetett véget az életének. Az elhunytakat legtöbbször a közeli falu vagy város előre megszabott temetőjében helyezték örök nyugalomra, ahova a rokonok sok esetben nem is kísérhették el. Sírhelyeik ma már nem találhatók meg. Többségüket rokonaik, leszármazottaik időközben exhumáltatták, és otthonuk közelében temetették el. A táborokba a kitelepítettek családosán érkeztek. Közöttük nagyon sok volt a kiskorú gyermek. Például 1950 októberében körülbelül 235 kiskorú élt a táborokban. Ezek a számok a körülményekhez képest nagyon magasak voltak. A családok számára a betegek és idősek mellett nagy gondot jelentett a gyerekek eltar304
