A szabadságharc zalai honvédei 1848-1849 - Zalai Gyűjtemény 33. (Zalaegerszeg, 1992)
MOLNÁR ANDRÁS: A 7. HONVÉDZÁSZLÓALJ TÖRTÉNETE
rítenek bennünket, még előre is löktem szegényt. Ha gyorsabban megy, a golyó, mely homlokán bement, s hátul a sapkáján kijött, engem talál. A véletlen mentett meg azúttal a haláltól. Jobbról volt az ellenség, s az árkokban észrevétlenül megközelítettek bennünket. A szegény fiú, ki a lövést kapta, jobbra nézett, figyelni az ellenséget, s ekkor kapta a golyót. Ennél az egy embernél több nem esett áldozatul századunkból, de az első zászlóaljtól többen elestek, mert midőn lőtávolságra értek a falut körítő kertgyepühöz, mi magasan volt tüskéből összerakva, biztos helyről lőtték a támadó csapatainkat, ez pedig nem, is látta az ellenséget a magas gyepű mögött. Leérvén a dombról a malomhoz, láttam, hogy az ellenség egész a malom közelébe jutott, s erősebb lévén nálunk, a főcsapattói való elvágásnak, s elfogásnak voltam kitéve. Nekiindultam csapatommal a malom feletti bereknek, mely gyengén volt befagyva, jege lábaink alatt beszakadt, s lassan haladhattunk előre a másik domb fele. Az ellenség elért a berek szélére, s onnan lövöldözött! reánk 180, 190 lépésről, és csodálatos hogy egy lövésük sem talált, pedig vagy tíz percig lődöztek bennünket, míg átértünk a szomszéd domb aljához, melynek tetején volt csapatunk. Kijött egy század Hunyadi huszárral és 3 háromfontos ágyúval. Ott volt Ordódy parancsnokunk is fehér paripán. Amint embereimmel felértem a dombtetőre, Ordódy rámkiáltott, miféle csapat ez. Lova előtt megállva jelentettem, hogy a 7. honvéd zászlóalj 3. százada, mely a malomnál volt poston, s a támadást fedezte; kérdezte hol vannak tisztjeim, azt feleltem, valahol elmaradtak tőlünk. Akkor tudtam meg, hogy századosom is kijött utánunk, de egy vízmosásban elfeküdt, s ott hallgatta a történteket. Ezalatt az ellenség egy rakétaállványt állított fel a lapon —• néhány száz lépésnyire tőlünk, kik a domb tetejét foglaltuk el. Mikor Ordódy előtt álltam jelentést téve, egy rakéta jött, s lovát vékonyában átütötte. Maga Ordódy leesett lováról, mellét megütötte olyan erősen, hogy beszélni nem tudott, egy ágyúra fektettük, s beküldtük Nádasra, szállására. Az ottmaradt két ágyú több lövést tett ezalatt a völgyben idestova húzódó ellenségre, de oly rosszul lődöztek, egyetlen tarack sem talált. A császáriak a rakétaszórójukkal folyton rakétáztak, de ők is oly rosszul lődöztek, hogy lövegjeik mind a fejünk felett repültek el a közeli erdőbe. [...] Sokáig tartott még az ide-, s tova járás ütközet nélkül, míg végre az ellenség elvonult falujába, mi is elfoglaltuk előbbi állásunkat. Az elesett emberemet, ott, hol elesett, elföldeltük, keresztet is tettünk fejéhez." 244 Görgey már másnap, december 7-én köszönetet mondott Ordódynak: „A vállalat körülményeiből kivettem, hogy ügyesen és bátran volt elintézve, sőt az opositio terjedelmessége hihetőleg nagy fogalmakat támasztand Simonics táborában Nádason levő erőnkről. [...] A vitéz expeditiót a kormánynál méltatólag előadni nem mulasztandom el." Görgey azzal a megjegyzéssel küldte fel Kossuthnak Ordódy jelentését, hogy „Nádasi csapatunk csekély ereje mellett is betölti hivatását. Gyarapítására innen ma az Ivánka-féle 4. zászlóaljat küldöttem fel, a Sándor-gyalogság megérkezése után pedig még egy zászlóallyal fogom e fontos, és most már kétszeresen kitett állásunkat gyámolítani." 245 Válaszul Ordódy „expedíciójára" december 12-én hajnalban a császáriak intéztek támadást a Sándorfot megszállva tartó, mintegy 300 főnyi, zömében az 1. honvédzászlóaljból álló magyar előőrs ellen. Simunich „közel 4 ezer em-