A szabadságharc zalai honvédei 1848-1849 - Zalai Gyűjtemény 33. (Zalaegerszeg, 1992)

MOLNÁR ANDRÁS: A 7. HONVÉDZÁSZLÓALJ TÖRTÉNETE

rítenek bennünket, még előre is löktem szegényt. Ha gyorsabban megy, a go­lyó, mely homlokán bement, s hátul a sapkáján kijött, engem talál. A vélet­len mentett meg azúttal a haláltól. Jobbról volt az ellenség, s az árkokban észrevétlenül megközelítettek bennünket. A szegény fiú, ki a lövést kapta, jobbra nézett, figyelni az ellenséget, s ekkor kapta a golyót. Ennél az egy embernél több nem esett áldozatul századunkból, de az első zászlóaljtól töb­ben elestek, mert midőn lőtávolságra értek a falut körítő kertgyepühöz, mi magasan volt tüskéből összerakva, biztos helyről lőtték a támadó csapatain­kat, ez pedig nem, is látta az ellenséget a magas gyepű mögött. Leérvén a dombról a malomhoz, láttam, hogy az ellenség egész a malom közelébe jutott, s erősebb lévén nálunk, a főcsapattói való elvágásnak, s elfogásnak voltam kitéve. Nekiindultam csapatommal a malom feletti bereknek, mely gyengén volt befagyva, jege lábaink alatt beszakadt, s lassan haladhattunk előre a másik domb fele. Az ellenség elért a berek szélére, s onnan lövöldözött! reánk 180, 190 lépésről, és csodálatos hogy egy lövésük sem talált, pedig vagy tíz percig lődöztek bennünket, míg átértünk a szomszéd domb aljához, melynek tetején volt csapatunk. Kijött egy század Hunyadi huszárral és 3 háromfontos ágyúval. Ott volt Ordódy parancsnokunk is fehér paripán. Amint embereim­mel felértem a dombtetőre, Ordódy rámkiáltott, miféle csapat ez. Lova előtt megállva jelentettem, hogy a 7. honvéd zászlóalj 3. százada, mely a malom­nál volt poston, s a támadást fedezte; kérdezte hol vannak tisztjeim, azt fe­leltem, valahol elmaradtak tőlünk. Akkor tudtam meg, hogy századosom is kijött utánunk, de egy vízmosásban elfeküdt, s ott hallgatta a történteket. Ezalatt az ellenség egy rakétaállványt állított fel a lapon —• néhány száz lé­pésnyire tőlünk, kik a domb tetejét foglaltuk el. Mikor Ordódy előtt álltam jelentést téve, egy rakéta jött, s lovát vékonyában átütötte. Maga Ordódy le­esett lováról, mellét megütötte olyan erősen, hogy beszélni nem tudott, egy ágyúra fektettük, s beküldtük Nádasra, szállására. Az ottmaradt két ágyú több lövést tett ezalatt a völgyben idestova húzódó ellenségre, de oly rosszul lődöztek, egyetlen tarack sem talált. A császáriak a rakétaszórójukkal foly­ton rakétáztak, de ők is oly rosszul lődöztek, hogy lövegjeik mind a fejünk felett repültek el a közeli erdőbe. [...] Sokáig tartott még az ide-, s tova járás ütközet nélkül, míg végre az ellenség elvonult falujába, mi is elfoglaltuk előb­bi állásunkat. Az elesett emberemet, ott, hol elesett, elföldeltük, keresztet is tettünk fejéhez." 244 Görgey már másnap, december 7-én köszönetet mondott Ordódynak: „A vállalat körülményeiből kivettem, hogy ügyesen és bátran volt elintézve, sőt az opositio terjedelmessége hihetőleg nagy fogalmakat támasztand Simonics táborában Nádason levő erőnkről. [...] A vitéz expeditiót a kormánynál mél­tatólag előadni nem mulasztandom el." Görgey azzal a megjegyzéssel küldte fel Kossuthnak Ordódy jelentését, hogy „Nádasi csapatunk csekély ereje mel­lett is betölti hivatását. Gyarapítására innen ma az Ivánka-féle 4. zászlóaljat küldöttem fel, a Sándor-gyalogság megérkezése után pedig még egy zászló­allyal fogom e fontos, és most már kétszeresen kitett állásunkat gyámolí­tani." 245 Válaszul Ordódy „expedíciójára" december 12-én hajnalban a császáriak intéztek támadást a Sándorfot megszállva tartó, mintegy 300 főnyi, zömében az 1. honvédzászlóaljból álló magyar előőrs ellen. Simunich „közel 4 ezer em-

Next

/
Oldalképek
Tartalom