A szabadságharc zalai honvédei 1848-1849 - Zalai Gyűjtemény 33. (Zalaegerszeg, 1992)

MOLNÁR ANDRÁS: A 7. HONVÉDZÁSZLÓALJ TÖRTÉNETE

lévő ellenség az éjszaka leple alatt átkarolja és a fővárostól elvágja a magyar sereget — visszavonulást rendelt el (a már korábban kijelölt) Martonvásárra, hogy ott összpontosítva, lezárhassák a Buda felé vezető utakat.

141 Móga parancsára a 7. honvédzászlóalj „azon éjjel, a legnagyobb esőben egész Baratskáig" húzódott vissza.

142 Így emlékezett erre az éjszakára Árvay Sándor: „Este mi seregünk a táborban megrakván a tüzet, sötétben elindula Baracska felé, hol állítólag kedvezőbb hadállás volt. Baracska a csatahelytől jó kétórai járás lehetett. Útközben éjféltájt nagy szél, utána pedig zuhogó zápor jött. Zászlóaljunkat egy majornál érte utol, megálltunk a szalmakazlak mellett. [...] Reggel elértük új táborhelyünket Baracskánál, hol a 48 órai fegyverszünet végét bevártuk".

14;í Laky Antal visszaemlékezése szerint is „éjjel mentünk Pest felé Baracskáig, és még egy iszonyú esővel is megvert minket az Isten, a töltéseink megnedvesedtek, másnap volt dolgunk a fegyvereinkkel".

144 Szeptember 30-án délután Jellacic főhadiszállásán háromnapi fegyverszünetet kötöttek a szembenálló felek. A magyar csapatoknak a szerződés szerint a Csákvár—Sukoró—Dinnyés—Seregélyes és Szolgaegyháza vonaltól északkeletre kellett maradniuk, a határvonalon túl a fegyverszünet alatt semmiféle hadművelet nem történhetett és a már előretolt csapatokat ágyúlövésnyire vissza kellett vonni. A fegyverszünet mindkét félnek érdekében állt: Jellacic Roth tábornok közel 10 000 fős hadtestjét várta és a magyar táborba is folyamatosan érkeztek az erősítések. Miután azonban Jellacic hiába várta Roth hadtestjét (az a tervekhez képest mintegy egyhetes késésben volt), kihasználva a fegyverszünet fedezetét, már október 1-én megindult a horvát főerők visszavonulása Székesfehérváron át Mór irányába. Az elővéd aznap Kisbérig, a főhadiszállás Sárkányig vonult vissza. Másnap, október 2-án már a horvát hátvéd is Sárkányig zárkózott fel, míg 3-án Jellacic elővédjei elérték Győrt.

143 Móga csak jó két nappal később, október 3-án délben indította meg a magyar csapatokat Jellacic után.

1/,(i A hosszú késedelemnek több oka is volt. A magyar vezérkar tartott a horvátok újabb támadásától, amelyet a főváros irányába több oldalról is várni lehetett; a már megkísérelt helyen, a Székesfehérvár— budai postaúton, Róth csapataival egyesülve a Velencei tótól délre és fenn Komáromnál, a Duna jobb partján. A támadásra számító, és közben egyre több tartalékkal szaporodó magyar táborba ugyan már október 2-án megérkezett a híre Jellacic oldalmenetének, ezt azonban először — a haderő átcsoportosításaként — az újabb támadás előjelének vélték. Még aznap megbizonyosodtak afelől, hogy a horvátok Győr felé tartanak, és ki is tűzték az indulást másnap reggel 9 órára. A déli indulásra — Móga és a vezérkar határozatlanságán túl — nyilván azért került sor, mert egyszerre három irányba kezdték meg a felvonulást a martonvásári főtábor csapatai: Begg őrnagy hadoszlopa Mór felé Jellacic után (a Győr és Buda közti „Mészáros" úton, azt fedezve), Ivánka őrnagy különítménye Tata—Szőny irányába, a Komáromtól Budára vezető utat biztosítani, végül Perczel ezredes vezetésével a Roth-féle hadtesttel szembenálló Görgey őrnagy segítségére. A magyar fősereg zöme — Móga főhadiszállásával — csak október 4-én (amikor Jellacic már Győrből is kifelé vonult), indult meg a Begg-hadoszlop után.

147 Az október 3-i martonvásári hadrend szerint a 7. honvédzászlóalj 964 embere Begg őrnagy hadoszlopához tartozott.

148 A Jellacicot követő magyar főerők már október 4-én elérték Bánhidát, majd másnap továbbindulva, Kocson