A szabadságharc zalai honvédei 1848-1849 - Zalai Gyűjtemény 33. (Zalaegerszeg, 1992)

HERMANN RÓBERT: A 47. HONVÉDZÁSZLÓALJ TÖRTÉNETE

lóalj felállítása után leállította a toborzást. így az újabb önkéntes alakulatok felállítása egészen a nyár végéig váratott magára. A Batthyány-kormány rendelkezésére álló haderő harmadik, legszélesebb bázissal bíró, ugyanakkor legbizonytalanabb hatásfokú erejét a nemzetőrség országos intézménye alkotta. Az 1848. évi XXII. törvénycikk által életre hívott nemzetőrséget eleinte a belső rend fenntartására szánták; soraiban ezért a rend fenntartásában érdekelt társadalmi csoportok tagjai szerepeltek. A májustól kezdve kibontakozó „rác pártütés" vagy „lázadás", a délvidéki szerb lakosságnak részben a félfüggetlen Szerbiából érkező önkéntesek (szerviánusok) által gerjesztett és támogatott felkelése azonban szükségessé tette, hogy a kormány azt az erőt próbálja meg bevetni e felkelés elnyomására, amely — elvileg — korlátlanul rendelkezésére áll; vagyis a nemzetőrséget. A 4—6 heti váltásokban a bácskai és bánsági táborokba, illetve a Dráva-vonalra küldött mozgósított megyei nemzetőr-zászlóaljakról azonban csakhamar kiderült, hogy bármennyire is érdekeltek a belső rend fenntartásában, harctéri körülmények közepette alkalmatlanok e feladat ellátására. A balsikernek több oka is volt; így az, hogy pl. egy felvidéki vagy az Alföld északi részén fekvő megye nemzetőrsége nemigen érezhetett személyes indíttatást e nehéz feladat ellátására; hogy a nemzetőrség mozgósításának és tábori szolgálatának ideje részben vagy teljesen egybeesett a nyári mezőgazdasági munkák időszakával; végül pedig az a tény, hogy nagy, katonai gyakorlattal nem rendelkező tömegeket kellett volna harctéri körülmények között legalább alapkiképzésben részesíteni, és sikerrel alkalmazni olyan ellenség ellen, amely immáron évtizedek, sőt évszázadok óta a „kisháború", a gerillaharc körülményei között nőtt fel, s annak mestere volt. A mozgósított nemzetőrség alkalmazása azonban mégsem végződött teljes fiaskóval; segítségével, ha felszámolni nem is, de legalább korlátozni sikerült a szerb felkelést; sőt, a nyár végén és az ősz elején már némi remény mutatkozott arra, hogy sikerül annak végetvetni. A nemzetőrség harctéri alkalmazásának korlátait a Batthyány-kormány is érzékelte. A nemzetőrség nimbuszát a közvélemény szemében alaposan lecsökkentette egy sajnálatos esemény. A délvidéki szerb táborok legfontosabbika, Szenttamás 1843. július 14-i első megtámadása után a tolnai nemzetőrség két zászlóalja a rossz ellátási és elhelyezési körülmények miatt 270 fő kivételével egyszerűen fogta magát, s felváltás nélkül hazatért. A rossz példát a nyár folyamán még újabbak követték, s bizonyossá tették, hogy Magyarország nem várhatja önállósága biztosítását fölös számú nemzetőreitől. A Batthyány-kormány már a tolnaiak megfutása után intézkedett. Kossuth Lajos pénzügyminiszter július 19-én levélben javasolta Baldacci Manó ezredesnek, az Országos Nemzetőrségi Haditanács elnökének és Mészáros Lázár hadügyminiszternek, hogy az 1—1 hónapra kimozdított, kevés hasznot hajtó és a kincstárat „csak alig hogy megbírható" módon megterhelő nemzetőrség helyett egyrészt a helyőrségekben állomásozó sorkatonákat kellene a táborba küldeni, másrészt pedig csak olyan nemzetőröket kellene kiindítani, akik „nem egy hónapra, hanem amennyi időre szükség van, arra önként vállalkoznának ..." Kossuth véleményét nemcsak Baldacci, de Mészáros is helyeselte. Mészáros valószínűleg Batthyány egyetértésével adta ki július 25-én azt a rendeletet, amelyben arra hivatkozva, hogy az egyes megyék a nemzetőrség mozgósításánál célszerűtlenül jártak el, a következő kérdésekre kért választ