Kossuth kormánybiztosa, Csány László 1790-1849 - Zalai Gyűjtemény 30. (Zalaegerszeg, 1990)

IV. Katona Tamás: Csány László erdélyi főkormánybiztos (1849.január—május)

nem az uniónak még ezután kell igazán valósíttatni s a különböző népfajok társadalmi mint politikai életébe beoltatni, hogy így a közigazgatás viszonyai a magyar kormányzati rendszerbe részint beolvasztathassanak, részint pedig — amennyiben természetök a különböző népek belső életéből folyó sajátságos színezetűek, s komoly következmények nélkül nem illethetök lennének — ahhoz idomíttassanak." A nehézkes fogalmazása bekezdés, amely túlzott derűlátással máris megtörténtnek tekinti Erdély visszafoglalását, jól mutatja, mennyire fontosnak tartatta Kossuth Magyarország és Erdély teljes összeötvözését. Tudta azonban, hogy ez „egy három nemzetből s négy bevett vallásból összeszerkesztett népségű országban" kényes feladat, idő kell hozzá, mégpedig békés idő. „Ami az általános politikai átidomítás részleteit illeti, erre nézve a kormány csak akkor fog önnek utasítást adhatni, ha a dolgok állásából merítendő jelentése folytán arról fog meggyőződni, miszerint Erdély állapota arra is eléggé konszolidált, hogy a politikai jogok élvezetére s a közterhek viselésére nézve behozatni óhajtandó egyenlősítés semmi komolyabb rázkódásokra okot szolgáltatni nem fogna. S ebből indulva ki, országos biztos úr a politikai rendezést illetőleg előlegesen csak olyan intézkedéseket tegyen, melyek a magyar érzelmű népességnek kedvesek, vagy az ellenséges hangulatúakat féken tartsák." Az egyes nemzetiségekkel szemben Kossuth más-más bánásmódot tartott követendőnek — alapelvként hangoztatva, hogy meg kell nyerni a nemzetiségek rokonszenvét „a magyar alkotmányosság és önállóság új eszméinek és rendelkezéseinek", és hogy az új rendszer nem jelentheti a magyar nemzetiségnek „a többiek feletti zsarnokságát". A részletes utasításokban az 1. pont a székelyekre vonatkozott. „Ha azt megérdemlendik, mindazon terhek, melyek e nemzeten oly régóta törvénytelenül nehezednek — mint a határőrség szervitusa — az országgyűlés ez értelemben hozott határozatával is egybehangzólag megszüntessenek" — állapítja meg. Látható tehát, hogy az Országos Honvédelmi Bizottmány nem volt tisztában a székelyek várható állásfoglalásával, és így egyfajta jogi képtelenségre vállalkozott: az országgyűlés által alkotott törvényt csak akkor akarta érvénybe léptetni, ha a székelyek „kiérdemlik". Tisztjeik választására vonatkozólag azt javasolta, hogy a jövőben az alacsonyabb beosztásúakat minden további megerősítés kikérése nélkül maguk válasszák, a magasabb rangúakat viszont hadd nevezze ki a jövőben a kormány. A 2. pont a szászokról szól. „Ezek igen természetesen ostromállapotban tartassanak, ennek értelme szerint hatósági működésök ideiglenesen felfüggesztetvén, úgy azonban, hogy előttök — békés és csendes viseletök s az alkotmányhoz! simulások esetére — a rendszeres politikai jogok élvezetének kilátása el ne zárasék." A románokra vonatkozó 3. pont irányelvként kimondja, hogy „különbséget kell tenni azon vidékekben, hol a lázadás hatóságilag történt — ilyen a két oláh határőrvidéki ezred —, s azokban, hol a pártütés csak egyéniségekre redukálható — mint némely magyar megyék, melyeknek egyes oláh falvai ugyan tömegestül felkeltek, de ezért legyőzetésök után az egész megyét, melynek nagy része magyar vagy pedig jó érzelmű lakosokból áll — büntet-