A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete - Zalai Gyűjtemény 27. (Zalaegerszeg, 1987)

E-szekció - Andrásfalvy Bertalan: A település és népi gazdálkodás történeti változásai a Dél-Dunántúlon

vagy saját halászó-helyén tanyázik, vadászik, vermet ás, gyűjtöget, hurkot vet, szerszámnak való fát keres. Sokoldalú tevékenység ez, szigorúan nemek és korosztályok szerint. Ebben benne van számos, később önálló kisipari tevékenységgé vált mesterség tudása és gyakorlása is. PL: az asszonyok feladata a kender és len termelése, feldolgozása, a ruházatról való gondoskodás gyűjtögetés, gyógyítás, van amikor még a cserépedény készítése is. A férfiak „ipari" tevékenysége (még) nem néhány falusi vagy városi iparosra hárul, hanem maga a parasztember űzi, vagy szakosodott, specialista falvak. Horizontális munkamegosztás ez. A földművelés csak egy a sokféle tevékenység, tudás közül; vannak kővágó, kőfaragó, kocsigyártó, kádár, fazekas, juhtartó, tehéntartó, ökörnevelő szőlőműves stb. falvak is, egymást kiegészítve élnek, állandó cserekapcsolatban. Ezzel szemben a vertikális munkamegosztás a városi iparos és a földműves falu közt az utóbbi évszázadban sem tudta teljesen háttérbe szorítani nálunk a régebbi, horizontálist. A leglényegesebb vonása: a szántóföld nem a kizárólagos megélhetési forrás. Amikor a német telepesek megérkeztek Magyarországra, Dél-Dunántúlon legalábbis, először legtöbbjük iparosként irattá össze magát. Azonban ők is földet szereztek és a föld művelése mellett foglalkoztak csak iparral. Később már nem is említik iparosként őket, parasztok és napszámosok, akik valamilyen mesterséghez is értenek. Nem csak itt, de mindenhol az országban tapasztalható, hogy a falusi iparos, mesterember, sőt mezővárosi céhbeli mester és tőzsér, elsősorban földdel rendelkező lakos, aki a faluközösség közös javaiból is részesedik, használója a közös erdőnek, legelőnek, vizeknek. A korábbi modell ez, mely még hat, és a később beletelepülőket is arra kényszeríti hogy kövessék? Történeti felfogásunk szerint ez az elmaradottság, a fejletlenség, a naturális gazdaság eredménye, a középkor és a török hódoltság hagyatéka. Előképét hiába keressük távolabb Nyugaton, a királyi szolgáló népek rendszerében csak cseh és lengyel földről ismerjük párhuzamait — és több más, távoli és tengerentúli parasztkultúrában. Az elmaradottság és a szegénység fogalmát meg éppen azért kell ezzel kapcsolatban visszautasítanunk, mert éppen ezek a tájak, melyek ezt a hagyományt megőrizték, fenntartották itt a Dél-Dunántúlon, voltak az elsők, akik átvették a hitújítást, a könyvet és az iskolázást, európai látókörű fiai voltak és fejlett népművészetükben a reneszánsz és török művészet hatását fedezzük fel. Nem voltak műveletlenek, mert éppen hogy legjobban ki tudták használni természeti és történeti adottságaikat, olyan helyen voltak gazdagok, ahol ma, a legmodernebb agrotechnika alkalmazása ellenére is elmaradott régiókról beszélünk. Amikor az elkülönözés szétzúzta ezt az életformát, megfosztotta a falvakat a nem földművelésre használt közös területüktől. Az erdő, a víz és más, földművelésre akkor alkalmatlan területek kizárólagos ura a földesúr lett. A földesúr ezután igaz, faáru-termelésbe kezdett, de nagyon sokáig, sokhelyütt egy évszázad után sem hozott ki annyi hasznot, értéket, amennyit a jobbágyok hoztak ki e területek sokoldalú élésével. A földesúr számára az erdő már nem gyümölcstermő, különféle nyersanyagokat rejtő, állat-teleltető föld, „élés" — amint ezt többfelé Baranyában nevezik, hanem csak favágásra és vadászatra alkalmas hely. Az árterületekről írt munkámban kimutattam, mint