A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete - Zalai Gyűjtemény 27. (Zalaegerszeg, 1987)

E-szekció - Andrásfalvy Bertalan: A település és népi gazdálkodás történeti változásai a Dél-Dunántúlon

esik vissza a halászat, az állattartás, a gyümölcstermesztés a meggondolatlan vízrendezések és elkülönözés hatására a Duna mentén. Nagy hasonlóságot látok az 1950-es évek gazdaságpolitikája és az úrbéri rendezés között. A paraszti földhasználati jog, ill. birtokolási jog erőszakos korlátozása folytán óriási, korábban nagy hasznot, jövedelmet biztosító területek váltak kihasználatlanná, műveletlenné, az ország éhínség és elkeseredés szélére jutott és csak élelem behozatalával lehetett a közellátást biztosítani. A XVIII. század közepén az erdők, árterületek, vizek haszonvételének kiesése mellett széttört egy századok alatt kialakult, kimódolt táji munkamegosztás is, egy századok alatt hagyománnyá lett együttműködés a természettel. Tudom, hogy ma már nehéz mai fogalmainkkal ennek a jelentőségét megközelítően érzékeltetni, ehhez egész sor kérdésben meg kell változtatnunk elképzeléseinket. Ezek közül csak egyet említek, a gyümölcsfogyasztást. Ma a gyümölcs csemege, ráadás az étrendben és tudjuk milyen keveset fogyasztunk belőle már évtizedek óta, sőt, vidékenként 100 év óta is. Aligha fogjuk fel teljes mélységében például a madocsiak könyörgő levelében írottakat erről: ,,Szív szorító érzés volt látni, hogy a mi Atyáinktól terhes munkával kiirtott, s megtisztított földön plántált és oltott szép fák, melyek 70 s 80 esztendők alatt nevelkedtek fel oly nagyra edgy két óra alatt mint pusztíttatnak el! Életemől inkább fosszanak meg, kiáltá könyörögve sok síró szegény, csak fáimat — (egy másik levélben:, szegény Házunk népének élelmet adó drága gyümöltsfákat, gyermekeinket tápláló fáinkat' emlegetnek) — kíméljék!" A panaszlevelet a madocsaiak akkor Íratták jegyzőjükkel, amikor földesuraik az erdőkhöz való kizárólagos joguk hangoztatásával kitiltották a jobbágyokat és zselléreket az erdőkből és megsemmisítették a bennük található gyümölcsösöket is. (A panaszlevél 1793-ban kelt, de az említett események néhány évvel előtte történhettek.) Egészen más gyümölcsfogyasztási szokásokat kell feltételeznünk; a gyümölcs — táplálék. Böjti és gyermektáplálékként még sokáig jelentős maradt a későbbiekben is. Ugyanezt mondhatjuk el a hal, esik, vadmadár és tojás, méz, gomba, különféle gyűjtögetett, salátaként fogyasztott növények, sajt és más tejtermékek fogyasztásáról is. Ezek a csemegék valaha létfontosságú élelmet jelentettek. A XIX. század elején, amikor a somogyi és baranyai falvak népe már belenyugodott a változtathatatlanba, az erdőből, árterületből való kiűzésébe, egyeznek bele abba, sőt nem egy helyen kérik is, hogy a most már csak földet művelő parasztok zárt, egybeltelkes rendjét hozzák létre: szabályozott telkű falvakat mérjenek ki a mérnökök. A szerep és terület (valamint jog) nélkül maradt szálasokat fölszámolják. A megmaradt csonka településszerepek egy helyre összpontosultak, abban az időben, amikor a gazdálkodását tudományosan rendező, racionalizáló Svédországban éppen szétzavarják a zárt faluközösségeket és a tagosítással mindenkit arra kényszerítenek, hogy saját földjére, tanyára települjön ki a természeti erdők és a munkaidő jobb kihasználására. A lopó, henyélő, tilosban legeltető magyar pedig egyszerűen az az ember, akit máról holnapra kiűztek a sajátjaként évszázadok óta használt erdőből, megfosztván őt az általa kiépített, megteremtett, kialakított és belakott sajátos kultúrtájtól. Ez a kultúrtáj ugyanúgy pusztulásnak indult akkor, mint