A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete - Zalai Gyűjtemény 27. (Zalaegerszeg, 1987)
B-szekció - Tóth Tibor: Aprófalvak falvak — településhálózat
milyen végletes aránytorzulása tehát a tradicionális településforma részbeni átalakulásához vezet, amiből viszont az következik, hogy a tradicionális településformákat egyértelműen nem a termelési feltételek nagyságával, hanem ezek meghatározó arányával jellemezhetjük. A településhálózat rendszerét elöljáróban az önálló funkcióval rendelkező egységek kölcsönhatásával jellemeztem. A kölcsönhatások tulajdonképpen a különféle munkamegosztások formáiban jelennek meg. Hogy tehát továbbléphessünk, most erre kell a figyelmünket fordítanunk. Eltekintve a termelési feltételek arányainak szélsőséges torzulásaitól, az előbb a szemléltetés kedvéért három gazdálkodási típust hoztunk szóba: a legeltető gazdaságot, a gabonagazdaságot és a kertészetet. Mindhárom változatra jellemző, hogy elsősorban az agrárgazdaság valamely formáját űzi, s köztük a lényeges különbség — túl természetesen az ökopotenciál feltétlenül szükséges eltérésein — a termelési feltételek arányaiban mutatkozik. Megfordítva: a termelési feltételek eltérő arányai ágazaton belüli specializálódást hoznak létre. Maga a specializáció természetesen ennél korábbi, magából a termelési feltételek részét képező ökológiai különbségekből ered. Minden különösebb magyarázkodás nélkül gondoljunk Polányi Károly reciprocitás-leírására, vagy Frobeniusnak a masszáj törzseknél szerzett tapasztalataira. A munkamegosztásnak ez a legkorábbi formája a területi munkamegoszlás, s döntő jellemzője az, hogy ágazaton belüli. (Nem feledhető természetesen az, hogy egy alföldi és egy erdős vidék területi munkamegosztása egyszersmind az ágazati munkamegoszlás csírája is.) Nagyon fontos belátnunk azt, hogy ez a területi munkamegosztás döntően az agrárspecializáció terméke, függetlenül pl. a Polányi Károly által ábrázolt reprezentatív részletektől, alapvetően a kapcsolatba kerülő közösségek létfenntartását szolgálja. A cserébe bekapcsolt termékkínálat funkciója elsősorban az, hogy az élőhelyül szolgáló környezet potenciálhiányait pótolja. Ez a csere tehát nem gazdasági megfontolás eredményeként jön létre, s ily módon a felajánlott felesleg nem reálfelesleg. Miután a cserealap biztosítása a közösség létének a feltétele, ennek előteremtése mindenképpen elsőbbséget élvez akár még a belső fogyasztás rovására is. Figyeljük csak! A létrehozott termék elosztásának a szükséges felesleg biztosítása lesz a rugalmatlan eleme, illetve ennek módosulása a mindenkori külső cserekapcsolatok értéktartalmának változásaival áll összefüggésben, A rugalmas elem így az önfogyasztás lesz, hiszen csak ennek szabályozása biztosíthatja a cserealapot. A szabályozás pedig egyet jelent a fogyasztáskorlátozással akár a fogyasztóképesség méretének drasztikus csökkenése útján is. A tradicionális gazdálkodás termelési feltételeinek hoszszútávú tömeges állandósága, illetve ezek struktilrájának korlátozott változtathatósága tartósítja a területi munkamegosztás alapformáját, a gazdasági mérlegeléstől nagymértékben független létfenntartó csereformákat. Ezt a jelenséget nevezi W. Kula kényszerű kommercializálódásnak, vagy Csajanov kényszermonetarizálódásnak. Ügy vélem azonban, hogy ez a csereforma sokkal szélesebb érvényű annál, semhogy az előbbi szerzők nyomán csak a dologi cserék világára lenne korlátozható. Az eltartóképességet — tehát a termelési feltételek összegét — korábban dologi és intézményi elemek együtteseként is kezeltük. Ügy vélem
