A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete - Zalai Gyűjtemény 27. (Zalaegerszeg, 1987)

B-szekció - Tóth Tibor: Aprófalvak falvak — településhálózat

tehát, hogy a létfenntartó cserék céljához a specializáció miatt csak más közösségektől beszerezhető dologi elemeken túl hozzátartoznak mindazon szolgáltatások is, melyek biztosítása a közösségi működésnek nem kevésbé feltétele, ideértve a vallási szolgáltatásoktól a korszakonként eltérő formájú és forrású hatalmi mechanizmusokat is. Összekapcsolva most már a tradicionális települési egységek — ezeket nevezem a továbbiakban falvaknak — termelési feltételeinek struktúrájáról és a területi munkamegosztásról mondottakat, úgy találjuk, hogy a csak korlátozottan változtatható szerkezetek, a potenciálok összegének nagyfokú állandósága meghatározóvá teszi a létfenntartó cserék működését, s a pénzgazdálkodás, a költségvetési finanszírozás szerepének a növekedése, tehát a közösségek feletti államélet differenciált szélesedése, elsősorban e csereformák elosztást szabályozó súlyának növekedése irányába mutatott. A városiasodásnak azok a nem európai formái, ahol a városok elsősorban hatalmi—szolgáltató centrumként működtek, létre is tudtak jönni a létfenntartó csere rendszerében, s mint a prehispán Mexikó története mutatja, hosszú ideig életképesek voltak. Másnak kellett lennie a helyzetnek azonban ott, ahol — mint előbb jeleztem — a termelési feltételek szélsőséges torzulása a termelőközösség kisebb-nagyobb részét kiszorította a gazdaságból. Az ő útjuk kivezetett a tradicionalizmusból, létük az ágazati munkamegosztás, az eltérő jellegű termékek cseréje, az árukapcsolatok függvényévé vált. Tekintettel arra, hogy a falvak történetileg elsősorban a létfenntartó cserére voltak képesek, de indíttatva is, szükségképpen a városiasodás mértéke és minősége kezdetben a csere véletlenszerűségének a függvénye volt, a stabilitás az ágazati munkamegosztás kiteljesedésétől függött. Olyan, az agrárágazatban tevékenykedő partnerre volt szükség, amely e lehetőségekhez hozzájárul, amelynek termékkapcsolataiban nem a létfenntartó jelleg a meghatározó. A bontakozó ágazati munkamegosztás egész rendszerében a városiasodásnak tehát aligha a falusias térségek voltak a természetes partnerei. S most elérkezett az ideje annak, hogy eddigi mondandóinkat rendszerszerűén, modellben is ábrázoljuk. A leírt rendszert egy három szektoros modellben láthatjuk. Két tengely, a szokásos X és Y helyzetűek a termelési feltételek kölcsönhatásait jelzik, s ehhez csatoltuk a kibocsátás mértékét mutató Z tengelyt. Ez utóbbi kapcsán fontos hangsúlyozni azt, hogy számításba véve a kibocsátás nagysága és a termékelőállítás mérete közötti egyenes arányosságot, feltételezem, hogy a kibocsátás mérete egyértelműen mutatja az előállított terméktömeg volumenét, vagyis eltekintettem a spekulatív piaci döntések árukibocsájtást időszakosan mérséklő hatásaitól. Azt is látni kell továbbá, hogy a modell e szektora nem vonatkozhat a létfenntartó csere szférájára. Tisztázásra szorul továbbá az is, hogy az egyes tengelyek közötti vonaldiagramok miért görbék. Fontos tartalmi kérdésnek tartom ezt, olyannak, melynek számos részletét a közgazdaságtan már tisztázta, a történeti vizsgálatok azonban e tárgyban is hiányosak. Ezúttal csak egyszerűen fogalmazva, a diagramképek azt jelzik, hogy sem a munkaerő és az anyagi feltételek, sem pedig az anyagi feltételek és a kibocsájtás egymáshoz való viszonya nem lineáris. Ennek elemzése nagyon messzire vezetne, ezért ehelyütt a függvényformákból adódó elméleti következményekre nem térek ki, maradunk a modell primer szemléleténél.