A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete - Zalai Gyűjtemény 27. (Zalaegerszeg, 1987)

E-szekció - Andrásfalvy Bertalan: A település és népi gazdálkodás történeti változásai a Dél-Dunántúlon

hogy gyermekét lopásra, semmittevésre, virtuskodásra neveli és edzi, és megvet minden józan polgári indusztriát, szorgalmat, iskolázást. E sommás, elmarasztaló ítéletet nem csak elfogult idegenek, átutazók mondják ki, hanem olyan magyar hazafiak is, akik nemzetünk sorsának mélyebb okaira és eredőire is rámutattak, mint Berzsenyi Dániel Somogyban, vagy Hölbling Miksa, Baranya orvosi helyismeretének élesszemű megfigyelője és írója. A magyar és német paraszti értékrendnek a baranyai Hegyháton és a tolnai Völgységben érvényes formáját összehasonlítva megerősödött bennem az a meggyőződés, hogy akkor is és most is, szemléletünkkel van baj. Nem értjük meg a 150—200 évvel ezelőtti magyar parasztot, idegen mértékkel mérjük sajátos, történetileg kialakult magatartását. Ahogy a középkori magyar társadalom csak igen tágan értelmezve nevezhető feudálisnak, hiszen éppen a legfontosabb ismérve, a személyes függés piramisa hiányzott belőle, s a középkori magyar nép szinte megszámlálhatatlan jogállású csoportra osztható fel és széles tömegek egyáltalán nem sorolhatók be szabadabb állásuk folytán a jobbágyok közé, (határőrök, székelyek stb.) ugyanúgy nem beszélhetünk később sem általános jobbágyviszonyokról, még az egységesítőnek szánt urbárium bevezetése után sem. A Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc a magyar nép szinte tűrhetetlen törvényen kívüli állapotának vetett véget, s bár kitűzött célját, a függetlenséget nem érte el, azok az állapotok, melyek a felkeléshez vezettek, nem tértek vissza többé. A magyar nép, a parasztság további sorsát azonban egészen más irányba fordították a XVIII. század folyamán, mint amilyen irányban az a korábbi századokban megindult és elsősorban a török-megszállta területeken fejlődni látszott. Ügy vélem, hogy az országnak a török által megszállott részein ez a korábban megkezdett fejlődési irány, a háborús viszonyok ellenére, némiképpen folytatódott, vagy legalábbis nem homályosult el annyira, hogy a török kiűzése után a parasztság hozzá ne kezdhetett volna egyenesvonalú továbbvitelére és építésére. Ennek legfőbb akadálya az lett, hogy a fölszabadított területekre olyan földbirtokosok kerültek, akik vagy idegenek voltak és egyáltalán nem ismerték a helyi viszonyokat vagy olyan nyugat- és észak-magyarországi főurak, akik ezt a sajátos magyar paraszti fejlődést és annak múltját már nem ismerték (mivel régebbi birtokaikon már korábban megváltoztatták azokat). Ezek az új, dél-dunántúli földbirtokosok, jobbára inkább megbízott tisztjeik által, természetesen másutt fekvő birtokaik már bevált vagy beváltnak látszó mintáit akarták átültetni új szerzeményeikre is és új alattvalóik addigi szokásjogát, mint törvénytelent, az általuk elképzelt mintába nem illőt, a jobbágyok meghallgatása nélkül elutasították. (Ennek legvilágosabb példája a halászati jog kisajátítása volt, s nem kétséges, hogy a dél-dunántúli jobbágyok őrizték meg jobban a korábbi, középkori jogszokást, s nem a földesurak, akik Európa más részén kialakult jogrendre, mint általános érvényű mintára hivatkozva „rendezték el" ezt a kérdést birtokaikon.) Természetesen a puszta jogon kívül itt a tényleges használati módokról is szó volt, melyeket a korábbi jog lehetővé tett. Ennek tagadása együtt járt nemcsak a halászat korábbi formáinak hanem a vízépítés, az ártéri gazdálkodás módjának a megsemmisítésével is. Nem véletlen, hogy legkevésbé az egyházi birtokokon szorgalmazták a jobbágyok betörését a Nyur