A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete - Zalai Gyűjtemény 27. (Zalaegerszeg, 1987)

E-szekció - Andrásfalvy Bertalan: A település és népi gazdálkodás történeti változásai a Dél-Dunántúlon

gátról hozott mintába, hiszen a papság sorai közt jobban akadt jobbágyi származék. Akárhogyan tekintjük, a XVIII. század elején Magyarország fejetlen ország, nincs élő érdekközösség és hagyománytudat (nem csak politikai, hanem gazdálkodási hagyományokról is szó van) vezetői és vezetettjei közt, a nép ki van szolgáltatva a hadseregnek és a Helytartótanácsnak. Sem a hadsereg, sem a Helytartótanács irányítói közé született magyar nem kerülhetett (legfeljebb kivételképpen), így a magyar hagyományt és érdekeket nem képviselhette senki sem. Ezek az állapotok nem sokat változtak Mária Terézia uralkodásáig, amikor az be akarta vezetni az úrbérrendezést. Történelemkönyveinkből nem egyszer kiolvasható az úrbérrendezésekkel szembeni megyei ellenállásnak, mint a nemesi osztályérdek, a reakció tipikus példájának a súlyos elítélése, — s nem tudom, két évszázad történetírásának erre vonatkozó megállapításaival eredményesen vitatkozhatom-e, amikor azt mondom, hogy túlságosan elfogultan ítéljük meg Mária Terézia közbelépését. Én is úgy látom, hogy a Dél-Dunántúlon legalábbis, ahol az urbárium egyértelműen nem jelentette a parasztság terheink enyhítését, az 1767-es úrbérrendezés a nyugati tartományokban beváltnak hitt rendszer ráerőszakolása volt a magyar viszonyokra, végzetes bűn volt, végleg felszámolta egy sajátos magyar agrárfejlődésnek az eredményeit és egyszersmindenkorra elpusztította annak rendjét. A rendezésből logikusan következtek a XVIII. század végi és XIX. századi erdő-, rét- és legelő-elkülönözési perek, a vizek végleges elvétele, s az ezek gyilkos következményeit szentesítő jobbágyfelszabadítás. Ez pedig együtt nem egy, korábban gazdag és átlagon felül művelt magyar néprajzi csoport számára a szó szoros értelmében — halálos csapást jelentett. Azt, hogy mit számolt föl és vert szét 1767, csak sejthetjük a fennmaradt emlékekből, hogy mit hozott be, azt szépen kiolvashatjuk a Felhő Ibolya szerkesztette kötetből, „Az úrbéres birtokviszonyok Magyarországon Mária Terézia korában". A megelőző állapotokról sokkal többet mondanak el az urbárium előkészítésére kibocsátott 9 pontos kérdőívek, bár arról is meggyőződhettem, hogy az abban megadott válaszokba már belevetítették előre a rendezés elveit is. Az 1767-es úrbéri rendezés fölbecsülhetetlen változások alapja lett, végrehajtása évtizedekig elhúzódott. A rendezésből a következő feltételezések olvashatók ki: 1. A jobbágyság elvileg egységes és birtokképtelen az egész Birodalomban. (Nem szükséges bizonyítanom, hogy ez mennyire pontatlan feltételezés. A jobbágyság egyáltalán nem volt egységes jogállású és bizonyos tekintetben, bizonyos területeken elismerték birtokképességét is, pl. a szőlőre vonatkozóan.) 2. A jobbágy egész létének alapja a jobbágytelek, ill. a belőle való részesedés nagysága. Ez a szántóföld nagyságát jelenti és az ennek arányában kimért rétet, erdő- és legelő-jogot. Más jogot a ,,közös"-höz elvben nem ismertek el. 3. Az erdő, a víz és ezzel a vadászat és halászat is, kizárólag csak a földesúré, ebből részesítheti ugyan a jobbágyokat, de ellenszolgáltatásokért. Udvara fenntartásához ajándékokat követelhet és beleszólhat a jobbágy minden tevékenységébe. Pl.: iparűzés, fuvar, napszám, költözés és öröklés.