A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete - Zalai Gyűjtemény 27. (Zalaegerszeg, 1987)
A települések helyét az életmód és a természeti környezet határozta meg, egy-egy faluhatár nagyságát pedig az adott technikai színvonalon lehetséges hasznosíthatóság befolyásolta. Ezek a tényezők döntőek voltak abban is, hogy egy településen hány család találhatott magának megélhetést, túlszaporodás esetén új helyet kellett keresni, esetleg a faluhatár másik pontján. Erre utalnak az egymás mellett található azonos helynevek, amelyeket jelzővel különítettek el (Nagy-, Kis-, Külső-, Belső-, Alsó-. Felső- stb.). A Dunántúlon sűrűbb településhálózat és nagyobb népsűrűség jött létre, mint például az Alföldön, ahol még az Árpád-kor második felében is volt hely a kunok befogadására. Ez viszont azt jelentette, hogy a XV. században egy jobban megszilárdult sűrűbb falurendszerben indult meg a , r pusztásodás" folyamata. A mezőgazdaság termelési technikájának fejlődése, a munkamegosztás erősödése lehetővé tette a távolabb eső földek megművelését, az oppidumok— mezővárosok kialakulásával egy sajátos urbanizációs folyamat zajlott le. Hangsúlyozni szeretném, hogy ez a pusztásodási folyamat már Mohács előtt megkezdődött, az alföldi nagyhatárú mezővárosok (pl. Debrecen) kialakulása már ekkor megindult (tehát nem a török hódoltság következménye, mint ez a közvéleményben él, a hódoltság csak felerősítette a folyamatot). Veszprém megyében 1488-ig IIa Bálint szerint 96 Csánkinál említett helység már puszta lett (25,6 százalék). A Dunántúlon a földművelő gazdálkodás elterjedése, a szántóterület jelentős kiterjedése nem tette lehetővé, hogy a gazdálkodás a nagyállattartás irányában váltson. A bekövetkező viharos két évszázadban az erdők és a mocsarak—vizek hasznosítása erősödött. Müller Róbert kutatásai bizonyították, hogy területünkön milyen szívósan ragaszkodtak az emberek a falujukhoz, egy hadjárat pusztításai után újra és újra visszatértek újjáépítették a falut, vagy igyekeztek a határon belül védettebb helyre, a fő közlekedő utaktól távolabbra költözni. A Dunántúl, főleg Dél- és Kelet-Dunántúl háborús pusztulásai nem lehettek kisebbek az alföldinél. A Mohácson keresztül vezető útvonal a török egyik fő felvonulási útja volt, a kuruc kor hadműveletei sem kímélték ezt a területet. A XVIII. században azonban az újratelepülés és telepítés is még a külföldről jöttékkel is, nagyrészt a régi települési helyeken történt. Összehasonlításul tekintsük át a vizsgált terület néhány adatát Csánkira, a II. József féle népszámlálásra és az 1900-as népszámlálás idején fennálló községszámra támaszkodva. Csánki II. József 1900 Baranya 949 357 37,6 358 100,3 Somogy 964 360 37,3 308 85,6 Tolna 561 157 28,0 121 77,1 Vas 826 659 79,8 620 94 r l Veszprém 375 192 51,2 184 95,8 Zala 1113 640 57,5 559 87,3 Együtt 4788 2365 49,4 2150 90,9
