A dél-dunántúli aprófalvak és szórványok település- és társadalomtörténete - Zalai Gyűjtemény 27. (Zalaegerszeg, 1987)

időszakról olyan kép alakul ki, mintha a feudális és a polgári korban a szocialista átszervezés előtt egy-egy falu teljesen elszigetelődött, a környezetével kapcsolatban nem álló életet élt volna. Ez nem felel meg a valóságnak. A településállomány mindig rendszert alkotott, a települések egy-egy hálózat szemei voltak, ezáltal több tevékenységgel kapcsolódtak egymáshoz. A szekciókon részletesebben lesz erről szó, így csak röviden utalhatunk arra, hogy még a feudális viszonyok között is megvoltak a falu határán túlmutató kapcsolatok. A munkamegosztás még oly alacsony szintjén sem volt, de nem is lehetett egy-egy település teljesen önellátó. Mindig voltak olyan cikkek, amit a falu határán kívülről kellett beszerezni, hogy csak egyet említsek : a só. A dunántúli kis határok esetében különösen, de még a nagy határoknál is igen elterjedt volt az extráneus birtoklás. Ez történhetett egyénileg — erre legjellemzőbb volt a szőlőbirtoklás, amely sokszor 10—20 km távolságban három—négy falu határán túl is lehetett —, de történhetett közösségileg is (például a faluközösség legelőt bérelt más község határában). De az önellátónak tekintett jobbágyparasztok is felkerestek vásárokat, állatokat vettek, adtak, mert hiszen adóra, földesúri szolgáltatásra pénzhez kellett jutniuk. Az emberi élet ünnepnapjai sokszor a településen kívül álló helyekhez kapcsolódtak. Az esküvő a plébánia templomban történt, katolikus vidékeken fontos társadalmi érintkezési szerepe volt a búcsú járásoknak stb. Az ,,ingázás" a feudális korban sem volt ismeretlen. A Balaton-felvidékiek például a Balatonon átkelve Somogy vármegyében kerestek maguknak mezőgazdasági idénymunkát. Természetesen a munkamegosztás növekedésével,, a közlekedés fejlődésével ezek a kapcsolatok erősödtek, nagyobb távolságokat öleltek fel. Sajátos azonban, hogy a rendszerben gondolkodó történeti kutatások is a jelenkori kutatásokhoz hasonlóan elsősorban a centrális és a hierarchikus rendszereket veszik számításba, és megfeledkeznek a kooperatív rendszerekről. A hierarchikus rendszerben történő gondolkodás igen elterjedt a földrajztudományban és ennek vetületeként jelentkezett az országos település-fejlesztési koncepcióban. Ennek problémáiról az elkövetkezőkben még a szekcióüléseken szó lesz, így csak annyit említenék meg, hogy az aprófalvas területekkel elkerülhetetlen körzetesítési problémák nemcsak kizárólag hierarchikus rendszerben gondolhatok át és oldhatók meg. A történeti kutatás ma már egyértelműen bizonyította, hogy mai településeink túlnyomó többségének az eredetét a Mohács előtti évszázadokban találhatjuk meg, sőt a régészeti kutatás azt is igazolta, hogy az írásos említés előtt is egy-egy falu már régen lakott volt. A középkori magyar falurendszer kialakulását és Mohács előtti fejlődését Szabó István alapvető munkáiban feltárta. A honfoglalók téli és nyári szállásaiból a földművelés jelentőségének növekedése során jöttek létre egyrészt a falvak, ahol a feudális függésbe került önállóan gazdálkodók laktak és dolgoztak, a prédiumokon pedig rabszolgamunkán alapuló üzemek alakultak ki. A rabszolgaság fokozatos megszűnése e korai prédiumoknak is véget vetett. A földművelés azonban nem jelentette a megélhetés kizárólagos formáját, a szolgálónépek felsorolása jelentős munkamegosztásra mutat, ugyanakkor a gyűjtögetés, a halászat és talán a vadászat eredménye sem elhanyagolható tényező a megélhetés forrásai között.