Kerecsényi Edit: A muramenti horvátok története és anyagi kultúrája - Zalai Gyűjtemény 20. (Zalaegerszeg, 1983)
HORVÁT FALVAINK ANYAGI KULTÚRÁJA
Annál jelentősebb volt viszont horvát falvaink lakossága számára a halászat. Sok családnak nyújtott megélhetést, még többnek pedig jövedelemkiegészítést és változatosabb táplálékot. Az első világháború előtt a halászati jog a környék nagy részén Légrád mezővárosé volt. 527 Ennek elöljáróságától lehetett árverésen licita megvásárolni. A Mura vízének egyik legnevesebb bérlője 1910 körül Burkovics Márton volt, aki a közeli Szentmihályhegyen lakott. Ő adott halászjegyet a parasztoknak és sporthorgászoknak egyaránt. Később egy társaság bérelte Muraszemenyétől Örtilosig a halászat jogát. 528 A halászjegyen feltüntették a kifogható halak fajtáját és nagyságát. Halászni csoportosan vagy egyénileg lehetett. Engedély nélkül csak rákászni volt szabad. Többszemélyes halászati módok: A nagy- vagy kerítőhalászat haloj vezetője mindig a főbérlő — egy személyben a halászmester — volt. A csoport bokor többi tagját — a háló hoszszától függően 5—7 főt — segédhalászoknak mondták. A fő eszköz, az öreg-, vagy kerítőháló mreza, platnice hossza általában 120. magassága 4—6 m volt, szembősége joko pedig 20—30 mm. Legfelső és legalsó szemeit ínkötélre voze za vodo szedték, ami fent parafával, alul pedig ólomgolyókkal, gyékény- vagy kukoricacsutakokkal volt ellátva, hogy a a háló jobban csússzon. Két végén az ínkötelekhez toldás, bővítés csatlakozott, melyeket egy 2 méteres könnyű bot végeihez kötöztek. A háló egy kb. 6 méter hosszú, széles hevederben, a hámkötélben végződött. A csoportos halászat eme legjelentősebb módja mindig csónakkal történt. A háló vízen lévő végén a bővítést a kb. 1 méter hosszú kívüljáró bot végeihez kötözték, amihez a háló ólmos alja is csatlakozott. A csónakban a halászmester — egyúttal a kormányos —, egy segédevezős és a két hálókezelő ült. A parton legalább ketten maradtak: a laptárosok, akik a hámkötelet húzták. Ha nagy volt a halmozgás, gyorsabban keríthettek, vagyis frissebben eveztek a csónakban, és szaporábban mentek a parton a laptárosok is, (Egy füttyszó azt jelezte, hogy nincs halmozgás, kettő, hogy közepes, három, hogy már erős, tehát igyekezni kell a kerítéssel.) A laptárosok a hámkötél, a kb. méteres vízben a csónakból már kiszálló hálókezelők ill. a segédevezős pedig a kivezetőkötél segítségével húzták a hálót a part felé, miközben a bukálóval — lefűrészelt karó, melyre cipősarkot, vagy gumit erősítettek — a vizet csapkodó kormányos igyekezett a hálóba hajtani a halakat. A kerítőhalászat egy-egy nagy vihar, vagy zápor utáni elcsendesedett időszakban nyújtotta a legnagyobb fogást. Egy-egy húzással 5—6 q vegyeshal is hálóba került. Bő fogásra főleg a folyó holt ágaiban hókony, kót, mrtvica lehetett számítani, az itt fogott hal minősége azonban gyengébb volt. Nemes halra leginkább a kavicsos kiöntéseknél tettek szert. Itt egy-egy fogás !7 Idős adatközlőim ezen állítását megkíséreltem írott forrásokban ellenőrizni, de eddig eredménytelenül. * Általa 1934-ben kiállított halász jegyet még magam is láttam Szerdahelyen az ötvenes években. Sajnos, annak szövegét akkor nem másoltam le, s az engedély később elkallódott.
