Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

7. A bűnök-büntetések kodifikálása Deák alválasztmányában és módosítása a plénumon

rövidíti meg. Hasonlóképpen szigorító szempontnak ajánlották tekinteni, ha az anyagi károsítás közvetlen következménye az éppen folyó munka félbeszakadása; így a közönséges tolvajénál súlyosabb büntetés várt arra, aki a mezőről vitt el földművelőeszközöket és állatokat. Végül a vagyon ellen irányuló bármiféle tett keményebb megítélést vont maga után, ha közveszély idején követték el. Különös körültekintéssel dolgozták ki Deákék a politikai jellegű bűntettek értelmezését és állapították meg a miattuk kijáró büntetéseket. Az általuk meghatározott cselekmények közül a politikai bűnök kategóriájába a felségsértés, a hűtlenség, a törvényes uralkodói rendeletnek erőszakosan történő ellenszegülés, a lázadás, a király — illetőleg hatóság és hatósági közeg —• személyének szóbeli vagy írásbeli megsértése, végül — részlegesen — a széksértés sorolhatók. Árulkodó azonban, hogy mi mindent értettek Deákák egyik vagy másik fogalom alatt. A felségsértés körébe háromféle, ám korántsem azonos jellegű tettet, illetőleg cselekményfajtát, vagy -csoportot vontak. Természetesen nyilvánították felségsértőnek azt, aki „szándékosan és tudva" királyt öl, vagy az uralkodó életének kioltására törekszik, „erőszakkal" megsebesíti vagy megtámadja őt, a fejedelem lakára tör, vagy az uralkodót „erővel" akarja személyes szabadságától, illetőleg trónjától megfosztani. Deákék azonban felségsértőnek minősítették azt is, „aki az ország független önállásának vagy polgári alkotványának felforgatására fegyveres erővel feltámad", továbbá „aki valamely külhatalmasságot az ország ellenséges megtámadására szándékosan és egyenesen felhív". Egyszersmind leszögezték, hogy mindezen esetekben a szövetkezés, valamint a felbújtás éppúgy bűncselekménynek számít, mint a valóságos tett maga. Többszörösen kiemelkedő fontosságú a felségsértés fogalomkörének Deák tollából fakadt fenti, precíz, többféle értelmezésre semmi kiskaput sem hagyó meghatározása. Először is — a francia forradalom 1791-i Code pénaljának mintájára — szűk térre korlátozza a fejedelem ellen elkövethető felségsértési esetek körét: a megjelölt cselekmények ugyanis csupán akkor merítik ki a felségsértés tényét, ha egyrészt szándékkal és tudatosan, másrészt erőszak alkalmazásával követték el őket. Azután: egyedül és kizárólag a király számára biztosít külön büntetőjogi védelmet, ami kimondhatatlanul is egyenlő azzal az állásponttal, hogy az uralkodócsalád más tagjait szenvedőlegesen érintő bűntettek felségsértésnek nem tekinthetők. De kirekeszti Deák fogalmazása annak lehetőségét is, hogy a kormányszervek, vagy azok tagjai ellen intézett támadásokat a bíróságok felségsértésként ítéljék meg. Közvetett tagadása ez annak a felfogásnak, amely szerint mivel a király egyidejűleg kormányoz és uralkodik, a kormányellenes tett ugyancsak felségsértésnek minősül. És tagadása annak a büntetőgyakorlatnak, amely Wesselényit és Kossuthot felségsértés bűnében néhány évvel korábban ennek a fejedelmet és kormányt azonosító szemléletnek alapján marasztalta el. A tervezet tulajdonképpen szétválasztja a király uralkodói és kormányzati jogkörét, ugyanakkor a kormányzást ténylegesen végző orgánumok tagjait csak azért, mert a végrehajtásban központi hatalmi funkciót töltenek be, nem részesíti külön büntetőjogi oltalomban. Más szóval: az ellenük intézett és a kódex szerint megtorlandó tetteket csupán közönséges bűncselekményeknek tartja, amelyekért csak olyan címen és oly mértékben jár büntetés, mintha bárki másnak sérelmére követték volna el őket. Ezzel