Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

7. A bűnök-büntetések kodifikálása Deák alválasztmányában és módosítása a plénumon

használt fegyveres erő, valamint a közhatóság tagjai és szolgái büntetőjogi következmények nélkül ölhetik ugyan meg a zendülőt, de csupán bizonyos és körülírt feltételek megléte mellett, mert „ezeknek sem szabad a lázadók ellen életveszélyeztető módokhoz nyúlni mindaddig, míg a fegyvernek életveszélyeztető használása a közhatóságnak vagy törvényes felsőbbségnek nevében nem prancsoltatik, vagy még azt az önvédelem szükségessé nem teszi", mert eljárásuk különben közönséges gyilkosságként bírálandó el. Az a közhatósági személy, aki életveszélyeztető fegyverhasználatra szükségtelenül, vagy a törvény rendelete ellenére ad parancsot, „minden következésekért felelős", és ha utasításának teljesítése halált von maga után, szándékos — vagy vétkes vigyázatlanságból elkövetett — emberölésért bűnhődik. Nem tekinthető gyilkosnak, azaz büntetlen marad az is, aki egyéb módok (például fenyegető felszólítás) előzetes megkísértése ellenére is csak öléssel tudja meggátolni, hogy járvány idején valaki erőszakkal vagy alattomban átszökjék az egészségügyi kordonon, hogy a rab ugyanígy kitörjön a börtönből vagy őrei kezéből, hogy a befogatni rendelt személy a letartóztatásnak fegyverrel vagy egyéb életveszélyeztető módon álljon ellene, és hogy a tettenért felségsértő, hűtlen, gyilkos, emberrabló, fegyveres betörő vagy zsaroló, gyújtogató, lázadó és lázító megfutamodjék a letartóztatás elől. Deákék tehát meghagyták, sőt törvényesítették a hatósági önvédelem és az emberölésig terjedhető fegyverhasználat jogát, alkalmazásának szabadságát azonban egyrészt néhány kivételes esetre szorították, másrészt ezekben az esetekben is szigorú feltételekhez kötötték. Az ügy ilyen szabályozása óriási előrelépést jelentett a feudális gyakorlathoz képest, amelyben a hatósági közegek önkénye bűnüldözés címán az emberélet vonatkozásában is szinte gáttalanul érvényesülhetett. A tervezet egyéb vonatkozásokban is messzemenően oltalmazta az ember személyét, illetőleg személyi szabadságjogait. Más levelének feltöréséért 2, illetéktelen publikálásáért 6, erőszakos elorzásáért 12 havi fogságot irányzott elő. A magánlaksértést viszonylag szigorúan: 1500 forinttal, sőt 1 évi rabsággal javasolta büntetni. Előírásai szerint olyan bűnjelkoholásért — az elaborátum kifejezésével: álnokságért —, ártatlant érő, továbbá a vádlott helyzetét súlyosbító olyan hamistanúzásért, amelynek folyamányaként a perbefogott 10 évnél hosszabb fogságot kap, 10 esztendei rabság is járhatott volna; a rágalmazó 300 forinttal, aki valakit szóban oly kifejezéssel illet, amelyet a közvélemény becsületsértőnek tekint, 200, ha pedig írásban teszi, 400 forinttal lakol, a sértett megkövetelheti az elmarasztalás hírlapi közzétételét. Elsődlegesen az emberi jog védelmében kívánta megtorolni az istentisztelet és a vallásgyakorlat háborítását, mégpedig erőszak fennforgása esetén 1 év fogsággal, a vallásszabadság sértését pedig 1500 forinttal, illetőleg 1 esztendei elzárással. E szemlélet alapján szabályozta azt is, hogy a bíróságon kívül ki és mikor rendelkezik fenyítesi joggal, egyszersmind meghatározta e jog gyakorlásának feltételeit. Fenyítésre hatalmazta fel a szülőt kiskorú gyermekével, a gyámot a kiskorú árvával, a közoktatási intézmény elöljáróját és tanítóját •— de csak az intézmény szabályzatának keretei közt — a tanulókkal, a magánnevelőt a neki átadott jog határáig tanítványaival szemben. Megadta e jogot a földesúrnak jobbágyai irányában, ám csupán az úrbéri törvényekben világosan kijelölt esetekben és a bennük felállított korlátok között; a mesterembernek és kereskedőnek a nála tanuló inas felett, ha az inas szülei vagy gyámja e jogot