Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

4. A frontok a Választmányban és az elvi kérdések eldöntése

még mindig megmarad a nemesség túlsúlya, és ez által a kiváltságosok a nemtelen esküdteket egyelőre elüthetik a bírói funkció tényleges gyakorlásától. Oly kompromisszum ez, magyarázta Deák, amely nem sérti a nép passzív egyenjogúságát az igazságszolgáltató hatalom elvi birtoklásának területén, egyszersmind utat nyit ahhoz, hogy a nép lépésről lépésre az ítélkező hatalomnak aktív gyakorlója lehessen. Hiszen a megye társadalmi alapjának fokozatos szélesítése, amely a reformerek alapvető szándéka, megváltoztatja, majd népképviseletivé alakítja a kongregáció összetételét, elenyészteti a nemesség esküdtválasztó monopóliumát, és előkészíti az utat ahhoz, hogy a következő szakaszban a választást sorsolással cseréljék fel. Azaz Deák azt ajánlotta, hogy az ellenzék a nép passzív esküdtjogának megmentése végett átmenetileg vállalja annak kockázatát, hogy e jogot a nemesi megye mechanizmusa egyelőre — de csak egyelőre! — nem engedi érvényesülni. E kompromisszumot, noha a választás elve az esküdtszék tulajdonképpeni eszméjét keresztezi, a cél megközelítése érdekében a liberálisok elfogadhatónak találták. Győzelmük után, amelyet a konzervatívok az alapkérdésben arattak, úgy érezték, hogy a húrt nem szabad pattanásig feszíteniük. Ezért, megfogadva Dessewffy tanácsát, a következő napokban egy sor olyan elvhez járultak hozzá, amely a liberálisok nézeteivel volt azonos. Szinte vita nélkül és •— miután az eljárás kérdéseiben a liberálisok passzivitásba vonultak — zömükben egyhangúan határozta el a Választmány az alábbiakat: a büntetőeljárás a vádlórendszerre építendő, a közvádló funkcióját továbbra is az illetékes tisztifőügyész látja el; azt, hogy melyik ítélőszék illetékes az ítélkezésre, a bűntett elkövetésének helye szabja meg; elsőfokon mindig választott büntetőbíróság ítél; az ítélőbírák tanácskozása zárt ajtók közt folyik, mert nyilvánosság esetén a bírákra hátrányt hozhatna annak kiderülése, hogy melyikük hogyan szavazott; érvényes ítélethez elégséges a bírák többségének állásfoglalása; a feljebbvitel mind alakra, mind az ítélet tartalmára vonatkozóan vádlottnak és közvádlónak egyaránt szabad; a rabok a börtönben dolgozni kötelesek; elévülés mind a bűnkeresetben, mind az ítélet-végrehajtásban lehetséges; a vádlott — meghatározott eseteket, köztük a tettenérést kivéve — kellő kezesség mellett szabadlábon is védekezhet; kárpótlási és büntetőkereset összekapcsolhatók; becsületbüntetés és rendőri felügyelet az új kódexben nem kap helyet; úriszék, pallosjog és statárium a jövőre nézve megszűnnek. Hosszabb vitára vagy rövidebb szóváltásra adott viszont okot a törvény előtti egyenlőség, a szóbeli eljárás, a vádemelés módja, a bírói eljárás nyilvánossága, a büntetőhatalomra illetékes törvényhatóságok meghatározása, a halálbüntetés, majd a testi fenyítés kérdése, végül — büntetésmaximum megszabásával kapcsolatban — az életfogytiglani rabság ügye. A törvény előtti egyenlőség elvéről a probléma-összegező bizottság úgy tette fel a kérdést, hogy szükséges-e a vádlottak társadalmi állásához, azaz osztályhovatartozásához igazodó, különböző illetőségű büntetőbíróságok felállítása. A Választmány először, leszögezve, hogy „polgári állás ezentúl a büntetőbírósági illetőségre nézve különbséget nem tehetvén", egyhangúlag elfogadta a törvény előtti egyenlőség elvét. De mikor az elnöklő Majláth azt is határozatba foglalni rendelte, hogy „a törvény előtti egyenlőségnek ez által kimondott eszméje" értelmében a városlakó nemesek büntetőügyei kirekesztőleg a városi hatóság alá tartoznak, akkor némelyek a városi törvényszékek oly rendezését