Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

4. A frontok a Választmányban és az elvi kérdések eldöntése

kezdték követelni, amely mellett nemcsak a polgár, de a nemes is biztosítékot talál bennük önmaga számára. A plénum e javaslat tárgyalásába, amelynek célja az volt, hogy a nemesek a városokban mégis egyfajta külön elbánásban részesüljenek, nem ment bele. Az egyházi tagok azonban vérszemet kapva azzal az igénnyel léptek fel, hogy egyházi személy felett — a rablás, gyújtogatás és lázítás eseteit kivéve — minden bűntettben továbbra is kizárólag egyházi hatóság ítélhessen, azaz maradjon érintetlen az egyház „fori privilégium" néven ismert előjoga. Bezerédy kanonok, de főleg Lonovics püspök azzal érveltek, hogy a papok számára békeszerződések és adományok egyházi bíróságot biztosítanak, számos vétekfajtát az egyházi hatóság a világinál úgyis szigorúbban torol meg, és végül: botrányos lenne, „ha a vallás felszentelt szolgája a közönséges büntetőeljárás alá vettetnék". A Választmány többsége azonban arra hivatkozva, hogy világi hatóságoknak egyháziak felett hozott ítéletei eddig sem jártak káros következménnyel, nem adott a klérus igényének helyet. Sőt azt is kimondta, hogy a ténylegesen szolgáló katonák ügyében katonai hatóság bíráskodik ugyan, de szolgálatban nem levők, kilépettek, nyugdíjasok, obsitosok és tisztiszolgák már a polgári törvényszék illetékességébe tartoznak. E végzésnek külön súlyt kölcsönzött, hogy a határőrvidékre is vonatkozott! Végeredményben különös helyzet állt elő: a törvény előtti egyenlőségnek a magyar korona valamennyi országában alkalmazandó eszméjéről hozott előző és egyhangú határozat maradt ugyan, Bezerédy kanonok viszont bejelentette, hogy a klérus képviselői az egyháziak vonatkozásában különvéleményt nyújtanak a diéta elé! A szóbeli eljárást néhány konzervatív azzal az indokkal támadta, hogy alkalmazása esetén a feljebbvitel majdnem a lehetetlenséggel határos, illetőleg a feljebbviteli törvényszékeknél kivihetetlen, mert időrabló volta miatt, az ügyek végtelenségig húzódását eredményezheti. A többség azonban belement az eljárás szóbeliségébe, de kikötötte, hogy a perrendtartásban előirandók azok a feltételek, amelyek biztosítják a feljebbvitel lehetőségét. A vádemelés kérdésében Dessewffyék ugyancsak engedményt óhajtottak tenni a liberálisoknak. Ezért Dessewffy azt javasolta, hogy vádemelő bíróságként az esküdtszékkel analóg testület alkotását ajánlják a diétának, azaz a perbefogást oly bíróság kezdeményezze és intézze, amelynek tagjai a képességhez előírandó kvalifikációt elérők közül, akik nemesek és nemtelenek egyaránt lehetnek, választás útján nyerik bírói funkciójukat. E tervet, amely szerint a vádemelés kikerül az ítélethozó törvényszék hatásköréből, és amelynek realizálása bizonyos fokú garanciát jelenthetett volna a személyi szabadság önkényes megsértése ellen, számos konzervatív nem fogadta el azzal az indoklással, hogy végső soron az esküdtszék már egyszer leszavazott eszméjét csempészné a büntetőeljárásba vissza, holott az ellene felhozott érvek túlnyomó többsége a perbefogó bíróság esetében is érvényes. A liberálisok viszont a javaslatban alkalmat láttak a veszett fejsze nyelének megmentésére, és e téren is kilépve a passzivitásból, az indítvány mellé sorakoztak. Segítségükkel sikerült Dessewffy csoportjának többségi végzéssé emeltetnie, hogy a vádemelés különálló, a javaslat értelmében választott bírákból alkotandó törvényszék feladata legyen. Az eljárás nyilvánosságát, amely a pertárgyalások meghallgatását mindenki számára lehetővé teszi, többen oly indokkal helytelenítették, hogy bevezeté-