Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

4. A frontok a Választmányban és az elvi kérdések eldöntése

lehet, hogy az esküdt a közbátorságot veszélyeztető esetekben szigorúbban ítél, de ha emberéletről van szó, bizonyára elővigyázatosabbá teszi, hogy nem szokott az ítélkezéshez: ha viszont az esküdtek oly vádlottat marasztalnának el, akinek ártatlanságáról a bíró meg van győződve, e bíró a törvényhozás adta jogánál fogva a végrehajtást felfüggesztheti. Deákék már korábbról tapasztalhatták, és a vita csak alátámasztotta ezt, hogy a konzervatívok nem utolsó sorban két fogas szempontot szoktak az esküdtszékkel szemben előráncigálni. Az egyik szerint a tény és a bűnösség kérdése sokszor nem különíthetők el egymástól, ezért a jogilag képzetlen esküdtek gyakorta oly kérdések elé .kerülnének, amelyeknek eldöntésére alkalmatlanok. A másik szerint az esküdtszék nem jelent kezességet arra, hogy napvilágra jő a vétlen ártatlansága; rendes bíróságok esetén viszont a jó bizonyítási rendszabályok, továbbá a hibát helyrehozó feljebbviteli törvényszékek kellő garanciát nyújtanak arra. hogy az ártatlant nem éri büntetés. A liberálisok most hosszan igyekeztek bizonygatni mindezek ellenkezőjét. Rámutattak, hogy az esküdtszéknek tulajdonképpen két kérdésben kell állást foglalnia: valamely személy egy bizonyos tettet meghatározott körülmények közt elkövetett-e, a törvény pedig e tettet a bűncselekmények közé sorolja-e. Szerintük az első kérdést bármely épeszű ember ugyanúgy megítélheti, mint a szakavatott bíró; a második kérdés esetében pedig, ha a vádlottnak tudnia kell, hogy bűntettet követett el — márpedig tudnia kell. hiszen ha csupán a bíró tudná ezt. abban az esetben a vádlott nem is lenne elítélhető —, akkor az esküdtek ítélő képessége se vonható kétségbe. Egyidejűleg tagadták a liberálisok, hogy olyan kötelező bizonyítási rendszabályok állíthatók fel, amelyek alkalmazásával rendes bíróságok előtt is feltétlenül kiderül az alaptalanul perbefogott ártatlansága. Azzal érveltek, hogy az eset-típusok végtelensége miatt nem lehet mindenre kitérő törvényeket és szabályokat hozni, következésképpen mindig lesznek ügyek, amelyek eldöntése a bíró alanyi meggyőződésétől függ; sőt végső soron a legjobb bizonyítási rendszabály mellett is ez az alanyi meggyőződés határoz, hiszen képtelenség pontosan előírni, hogy a bíró mi módon és mi által győződjék meg. E ponton véleményük igazolásául külföldi tanulságokra támaszkodhattak. Idézték Hollandia gyakorlatát, ahol a bizonyítási rendszabályok tökéletes megtartásán kívül a bíró személyes meggyőződését is megkívánják a vádlott elítéléséhez, és ahol ennek folytán nő a büntetlen maradt bűnösök száma. De hivatkoztak olyan országokra is, amelyekben a bíró bizonyítékok — egykorú szóhasználattal: próbák — létezése mellett, illetőleg miatt nem követheti természetes meggyőződését, és ártatlanság esetén is a bűnösség kimondására kényszerül. Elrettentő példaképpen egyes német államok törvényeinek gyarló és tökéletlen bizonyítási szabályait emlegették, amelyek az ártatlanság védelme helyett oly következményekkel járnak, hogy „felvilágosult századunk visszaborzad" tőlük, és amelyek miatt Mittermayer, az esküdtszéket 1819-ben még elvető nagy német jogtudós, ugyancsak az esküdtszék pártjára állt. Ellentétben a közhittel. Deákék a feljebbvitelben sem látták az igazság lényeges biztosítékát. Azért nem, mert egyrészt a szóbeli eljárásról —, amely pedig szerintük semmiképp sem áldozható fel —, a feljebb vitel nehéz, másrészt a feljebbviteli bíróság csak irományok alapján, nem pedig az egész ember és a körülmények teljességének ismeretében ítél. Az esküdtszéki rendszer