Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

4. A frontok a Választmányban és az elvi kérdések eldöntése

December 15-én már a bűnöket-büntetéseket. illetőleg a bíráskodás módját—formáját érintő elvek meghatározása került a Választmány napirendjére. Az elsőnek feltett kérdésre adandó felelet, arra tudniillik, hogy a Választmány a büntetőeljárásra esküdtszéket vagy fizetett törvényszéket ajánljon-e, vízválasztónak számított a liberálisok és a konzervatívok között. Deákék még előző este elhatározták, hogy egyrészt kivétel nélkül bármely jellegű ügyet az esküdtszék illetékességébe kísérelnek meg utaltatni, másrészt az esküdtszéknek azon klasszikus formájáért indítanak frontális támadást, amelynél egyegy adott cselekmén y megítélésére a bírákat sorsolás jelöli ki az esküdtszéki képességgel felruházandók közül. És a legszenvedélyesebb, valamint leghoszszabb ütközetet a pártok a Választmány egész működése alatt az esküdtszékek ügyében vívták egymással. Az ostromot Bezerédy kezdte, aki a Választmány egy- és negyedéves működése alatt Deák mellett a liberális tábor legaktívabb tagjának bizonyult. A szópárbajban a liberális frakcióból mindenki résztvett. A harcot azonban valójában Deák irányította, azzal, hogy rendszerint a vita kritikus pontjain vetette küzdelembe magát. Ő és elvbarátai részletesen taglalták az esküdtszék mellett felhozható érveket, és eleve igyekeztek cáfolni a konzervatívok ellenindokait. A bírói pártatlanság szükségességéből indultak ki, amelyet a másik tábor sem tagadott. Ennek alapján szögezték le,hogy mivel két külön dolog a bűntett ténye és a törvény alkalmazása a bűncselekményre, a bíró ítéletét befolyásolja, ha a tényállást ugyancsak neki kell megállapítania. Ennek kiküszöbölése végett számos olyan országban is, ahol nincs az esküdtszék intézményesítve, hanem rendes bírák döntenek a tény és a büntetés kérdésében egyaránt, más bíróságra bízták a tény, és másra a büntetés kimondását. Magyarország előtt ugyancsak két út kínálkozik. Vagy elválasztja ugyan a tényt és a büntetést, de mindkettőt rendes — bár két külön — bíróság által ítélteti meg. Vagy pedig a büntetéstől elkülönített tény felett becsületes, a törvény értelmében alkalmasnak minősült polgárok közül meghatározott számmal és ,,sors által választott' esküdtszékre bízza a döntést, amelynek tagjai sorából a vádlott kirekesztheti mindazokat, akikkel szemben gyanúperrel él, és így mintegy eléri, hogy „általa választott bírák" határozzanak felette. Mivel pedig a bírói hatalom üdvös hatásának éppen a polgárok bizalma a legelső feltétele, a két változat közül azé az esküdtszéké az elsőbbség, amely meg tudja szerezni a nép bizalmát, és amely bevált a bölcsőjét jelentő Angliában, de bevált Franciaországban is, ahol a forradalom vívta ki, sőt a rajnai tartományokban is, ahova pedig az ellenség szuronyain érkezett. Kifejtették továbbá a liberálisok, hogy az esküdtszék nemcsak a népbizalom letéteményese, hanem egyszersmind „a polgári szabadság legfőbb palládiuma" is. Egy sor körülmény teszi azzá: a benne ítélő bíró „egyenesen a népből lép ki, közte és a vádlott közt jogegyenlőség létezik"; az esküdtnek érdeke a gonoszt sújtani, az ártatlannal szemben pedig — mivel őt is érheti alaptalan vád — nem lehet közömbös, ezért feltehetően csak a szoros igazságot tartja szem előtt; az esküdt, mivel „a sors által lesz bíróvá", megvesztegetési kísérletnek nincs kitéve, azaz sem „a felső hatalom", sem az először látott vádlott nem csábíthatja el; mivel az esküdtszéki rendszerben vádlott és vádló egyaránt a legnagyobb kiterjedésben gyakorolhatják a bíróvisszavetés jogát, az esküdtek szinte a felek által közösen választott bíráknak tekinthetők;