Varga János: Deák Ferenc és az első magyar polgári büntetőrendszer tervezete - Zalai Gyűjtemény 15. (Zalaegerszeg, 1980)

3. A pártok előkészületei a választmányi munkára

ban aláásná a jogrendet, előbb-utóbb anarchiát idézne elő, bevezetését tehát az uralkodó hű, a rendet tisztelő alattvalóinak kötelességük megakadályozni. Feladatuk kétirányú: végrehajtani a büntetőrendszer korszerűsítését, és őrködni azon, hogy egyrészt a ténymegállapító bírák kinevezésének-megválasztásának rendszere továbbra is garantálja a fejedelem, illetőleg „a nemzetet jelentő osztályok" büntetőhatalmát, másrészt ugyanezen osztályokat az új szisztéma se szolgáltassa ki az avatatlan és bárdolatlan tömeg igazságosztó kegyének. A politikai okosság viszont Dessewffy szerint azt tanácsolja, hogy — amennyire lehetséges — ki kell fogni a szelet a szélsőséges liberalizmus vitorláiból; ennek módja a hozzájárulás néhány olyan ellenzéki eszméhez, amelynek elfogadásából nem keletkezik különösebb veszedelem, de amelynek életbe ültetését a szükség egyébként nem feltétlenül követelné meg. Mindezek alapján Dessewffy elfogadásra ajánlotta a törvény előtti egyenlőség elvét, amelynek gyakorlati érvényesítése önmagában nem vág sem a fejedelem, sem a nemesség bírói jogkörébe. Ebből következően mellőzhetőknek véleményezte a becstelenítő büntetésnemeket, a testi fenyítésen kívül közéjük értve szükség esetén még a halált is, hogy a nemesi méltóságon bizonyított vétkesség esetén se essék csorba. Oly kikötés mellett, hogy a bíróság, ha ennek szükségét látja, bármikor zárt tárgyalást rendelhet el, a bírói fórumok meghatározandó szintjéig elfogadhatónak találta a nyilvánosság elvét is, mert ez ,,áz összes magyar alkotmányon szövődik át," és minden alkotmány megegyezik abban, hogy nélküle nincs politikai szabadság. A szóbeli eljárás bevezetését sem kifogásolta, csupán a felsőbb törvényszékeken vélte célszerűnek a kizárólag irományokon alapuló tárgyalás meghagyását. Végül annak a vádnak eloszlatása érdekében, hogy a konzervatívok teljesen ki akarják rekeszteni a népet az igazságszolgáltatás folyamatából, kedvenc eszméjét: a békebírói intézményt indítványozta a bírói eljárásba beépíteni. Elképzelése szerint a békebírói intézmény az esküdtszék pótléka, e minőségében annak villámhárító kivédése lett volna. Rajta keresztül elvileg rendi hovatartozásra való tekintet nélkül befolyást kaptak volna a nyomozásban és a perbefogásban meghatározott számban mindazok, akiket a kerületekbe osztandó lakosság a megszabandó műveltségi és vagyoni feltételekkel rendelkezők köréből a földesurakkal közösen békebírákká jelöl, illetőleg választ. E terv csak az első pillanatra tűnik „demokratikusnak". Dessewffy ugyanis egyidejűleg gondoskodni kívánt róla, hogy az eljárás döntő szakaszán: az ítélethozatalnál a békebírói képességnek megfelelők soraiból is egyrészt csupán „törvénytudók", azaz jogvégzettek másrészt közülük is csak azok juthassanak bírói szerephez, mégpedig fizetés mellett, akiket e funkcióra a törvényhatóság közgyűlése választ meg. A nép bevonása tehát az igazságszolgáltató hatalomba Dessewffy elképzelése szerint korántsem jelentette volna a hatalom megosztását, hiszen annak tulajdonképpeni gyakorlásánál: a bűnösség vagy ártatlanság kimondásánál a törvényt nem tudó népnek már nem lehetett volna szava, következésképpen a bírói hatalom leplezett formában továbbra is a kiváltságosok kezén marad! A büntetőrendszernek az a reformja, amelyet Dessewffy a helytartótanácsi gyülekezet előtt felvázolt, az új konzervativizmus taktikájának és stratégiájának jellegzetes példája: feladni a tarthatatlant, ugyanakkor elvileg csak nehezen kikezdhető új formákat-eszközöket keresni a leginkább lényeges őrzé-