Vaska Miklós: Paraszti gazdálkodás Nován a két világháború között - Zalai Gyűjtemény 11. (Zalaegerszeg, 1979)

A parasztság

jainkban is így van ez. Komák, sógorok szívesen összejönnek egy kis iszogatásra. beszélgetésre, dalolgatásra. Derűs történeteik évekig szájról szájra terjednek, új és új mosolyt fakasztva. íme példának az egyik: H. István bort fejtett a hegyen. Egy sajtár hordóbélit kint felejtett pincéje előtt, legelésző tehene pedig megitta. Felesége észrevette, hogy a Bimbó lefekszik és keservesen bőg. Hívta emberét, jöjjön gyorsan, mert nagyon bőg a tehén, fekszik, bizonyára megdöglik. H. István hamarosan rájött a tehén bajára, s míg a felesége hangosan siránkozott, ő büszkén megállapította: „Olyan jól tud inni, mint én, és nem bőg, hanem danolgat!"

80 Tavasszal a levágott venyigéket az útba, vagy a gyepűbe hordták. Tüzelésre nem tartották érdemesnek. A makkosi hegyen évek során egész kerítés képződött a szépen kirakott szőlővesszőkből. A szőlőhegyek képéhez hozzátartozott a gyümölcsfák sokasága is. Mindenféle gyümölcs megtermett. Sajnos értéktelen minőségben. Nem gondozták rendszeresen a gyümölcsfákat. (Ma sem!) Nőttek, ahogy elültették őket. Néha egyegy száraz ágat levágtak. A fagyöngyöt leszedték, ha a hegybíró figyelmeztette a tulajdonost. Permetezni nem permetezték őket, azért pajzstetvesek voltak. Kevésre becsülték a gyümölcsöt. Eladni nem tudták. Almából ecetet, a szegé>nyebbek mustot csináltak, s úgy fogyasztották. Sózókörtéből pálinkát főztek, aszalták — a tüskés körtét is —. vagy az állatoknak adták. Szilvából pálinka, lekvár, aszaltgyümölcs készült. Cseresznye lekvárnak, esetleg pálinkának szolgált alapul. (A cseresznyepálinkát szerették, de nehéz volt leszedni a pálinkának valót.) Szőlőből is csináltak lekvárt. A gyümölcsfákat hagyták elöregedni. Ha elszáradtak, tűzre vágták őket a dió. a cseresznye kivételével. Előzőt koporsónak, utóbbit bútornak használták fel. A pincék előtti, vagy az utak melletti gesztenyefák alól a lehullott gesztenyét bárki felszedhette, de a fáról csak a tulajdonos verhette le. Befejezve a gondolatkürt, néhány sort még a hegyközségről. A hegyközség éveken keresztül fontos szerepet játszott, írott és íratlan törvényeinek betartatásával. Az elnöknek, bírónak, igen komoly szava volt. a hegypásztor a jegyző előtt tett hivatalos esküt. Amikor közösen meghatározták a szüret kezdeti időpontját, senkinek nem jutott eszébe megszegni azt. Ma mindenki akkor szüretel, amikor akar. A hegyi lakók részére előírtak megvalósítását szintén a hegyközségi elöljárók biztosították. (Pl. amikor érni kezdett a szőlő tyúkjaikat nem engedhették ki. Szüret után viszont már bogarászhattak a szőlőkben.) Minden szőlőtulajdonos tudta, a szigorú szabályok az ő érdekeit is védik. E fejezetben a parasztok életéről, gazdálkodásáról írtam. De meddig gazda a gazda? Sokféle szempontból nézték e kérdést adatközlőim. „Gazda az, aki nagy adót fizet", „Vannak gazdák és szegény Jézusok", „Zsöllérek, szegények és gazdák", „Parasztok és nincstelenek" — ilyen meghatározások hangzottak el. Legnépibb és legtalálóbb megfogalmazásának a „szegény Jézusokat" találtam. Sorsukról csak József Attila soraival szólhatunk: Fodróczi György Nova