Tanulmányok Deák Ferencről - Zalai Gyűjtemény 5. (Zalaegerszeg, 1976.)
SZABAD GYÖRGY: DEÁK FERENC ÉS A REFORMKORI SZÉCHENYI–KOSSUTH-VITA
Deák — noha már ilyen hírek is szállongtak róla 14 — nem kívánt nyilvánosan fellépni a Széchenyi által megtámadott Kossuth védelmében. Egyfelől távol igyekezett maradni a politikai publicisztika szükségesnek ítélt, de idegennek érzett területétől, másfelől Széchenyi könyvének kritikai boncolgatását „Kossuthnak felelete és Eötvösnek észrevételei után" még Wesselényihez írott magánlevelében is „fölöslegesnek" ítélte. Ez azonban korántsem jelez közömbösséget vagy közönyösítő szándékot. Deák „osztozott" a Széchenyit kárhoztató Wesselényi véleményében, s legfeljebb A kelet népe írójának szubjektív rosszhiszeműségéről formált vádat hárítva el, alkotta meg saját kemény ítéletét: „Széchenyi akaratlanul apológiát írt az ellenünk használt terrorizmusra". Ha nem is a „mérhetetlen súlyos bűnt" emlegető Wesselényi indulatával, de maga is keserűen rótta fel, hogy az olvasóit akut forradalmi veszéllyel riasztó Széchenyi írásának logikája annak elismeréséhez vezet, hogy „a kormány, midőn a közelebb lefolyt időben erőszakhoz nyúlt, s a terrorizmussal akart kormányozni, legalább politice menthető". Deákot mindez annál is érzékenyebben érintette, hiszen — mint ismeretes — 1836—1840 között éppen ő vezette a Metternich és Pálffy kancellár elnyomó intézkedései elleni, s ugyanakkor a szólásszabadság biztosításáért vívott kemény küzdelmet. Levelében kifejezést adott azon aggodalmának is, hogy A kelet népe által keltett vitát a kormány felhasználhatja arra, hogy ismét megszorítsa „a kissé szabadabb, de még is koránt sem szabad sajtót... s a sajtó szabadságának egykori létrehozásától még messzebb esnénk, mint előbb valánk; mert csak árnyékoldalát emlegetnék a sajtónak azok, kik szabadságát nem óhajtják és Széchenyi auktoritására hivatkoznának". Az a Deák, aki az 1830-as években a reformellenzék küzdelmét vezette, s aki 1840-ben nem fegyverletételnek, hanem a továbblépés bázisának tekintette a kormányzattal kötött kompromisszumot fenntartva a politikai foglyok szabadonbocsátása után is „a szólásszabadsági sérelem" orvoslásának a követelését, miután mindezt végiggondolta, nagyon is őszintén sóhajtotta el bizalmas barátjának, Wesselényinek, hogy „sokért, igen sokért nem adnám, ha a ,Kelet népe' meg nem jelent volna". 15 Mindez a színfalak mögött hangzott el. A nyílt fórumokon Deák kerülte Széchenyi bírálatát. Széchenyinek pedig elég volt már az is, hogy az 1841 őszén Pestre érkező Deák az ünneplésére egybesereglett fiatalokat a lelkesedésnek megfontoltsággal és munkával felváltására, meg a „gyanúsítgatások" kerülésére buzdítsa, s menten feltámadt a reménye, sikerülni fog a nagytekintélyű ellenzéki politikust a maga oldalára vonnia. Pedig, ha voltak egyáltalában Deák nagyon is általánosságban tartott intelmeinek címzettjei a vezető politikusok körében is, úgy — a Wesselényihez írott Deák-levelek idézett tanúságtétele szerint is — Kossuthnál inkább sorolható közéjük az általa 14 „Hallik, Deák is könyvet készít a Kelet Népe ellen." Perényi Zsigmond bd. (Pest, 1841. szept. 5.) — Wesselényinek. Bártfai Szabó I. 389. 15 Deák (Kehida, 1841. okt. 12.) — Wesselényinek. DFL. 81—85. Vö. Wesselényi (Freywaldau, 1841. júl. 7.) — Deáknak. TT. 1904. 294—296. — Ferenczi I. 323—325. — Trócsányi 474—475.
