Tanulmányok Deák Ferencről - Zalai Gyűjtemény 5. (Zalaegerszeg, 1976.)

VÖRÖS KÁROLY: AZ ÖREG DEÁK A BUDAPESTI FRANCIA FÖKONZULOK JELENTÉSEIBEN (1868–1876)

tói eltérően — Budapesten élt, és a magyar politikai élet bizonyos köreivel való nagyon is élénk és sokoldalú kapcsolatai folytán közelről láthatta Deák személyének és az általa képviselt politikának mindennapos hatását és jelentőségét a Monarchia egész politikáját — kivált akkor — nem kis mérétkben befolyásoló magyarországi politika alakításában. Másrészt azonban a főkonzul természetszerűen mindent a francia érdekek szempontjából, tehát egy, a magyarországi viszonyoktól teljesen független pozícióból nézett és ítélt meg: az ő Deák portréjának vonásai így tehát feltehetően többé-kevésbé eltérnek a magyar értékeléstől is. Az ismertetett néhány rövid utalás éppúgy, mint Deák nekrológja e kettős szempontból: Deák hatását illetőleg valóban nem nélkülöz bizonyos, Deákra és még inkább az őt bemutató francia diplomata szempontjaira jellemző tanulságot. A francia főkonzul Deák jellemzéseinek központjában ugyanis Deák békéltető, kiegyenlítő, stabilizáló szerepe áll, még pedig részint a Monarchia osztrák fele, ill. az uralkodó, részint azonban a hazai ellenzék és kivált a Tisza-féle balközép felé. A főkonzuli jelentések más, Deákkal személy szerint nem foglalkozó helyeiből jól láthatjuk, hogy — mint arra már utaltunk — a francia politika számára a Monarchia fennmaradása 1870 után sem szűnt meg lényeges francia érdeknek lenni, legalább némi ellensúlyként nemcsak Németországgal, de az 1870—71-ben oly egyértelműen franciaellenesnek bizonyult, Bismarckkal szövetkező Oroszországgal szemben is. Bécs francia szimpátiáit megtartotta még akkor is, mikor 1873 júniusában — a megállapodás franciaellenes élét nem hangsúlyozva — megegyezett Oroszországgal az európai békének valamely európai hatalom támadásától fenyegetette vált helyzetében szervezendő konzultációban: Andrássy — éppen a budapesti francia főkonzulon át is közvetített, — nyilván nem is őszintétlen francia barát megjegyzései és egyes tájékoztatásai a Monarchia ilyen jelentőségét csak aláhúzták. Ám a Monarchia fennmaradása ennek az egyre inkább már csak platonikus rokonszenvnek értékétől függetlenül, azért is lényeges volt Franciaország számára, mert Párizsban jól láthatták, hogy a Monarchia szétesése éppen egyrészt Németorország, másrészt (a Birodalom és nem kis mértékben a Balkán szláv népeinek várható orientációja folytán) Oroszország megerősödését fogja elősegíteni. Világos tehát, hogy ilyen körülmények között, és éppen ekkor Magyarország politikai stabilitása: ott minden, a bármilyen irányú ellentéteket kiélezni képes, vagy ezzel fenyegető mozgalom leszerelése Franciaország számára nem volt közömbös már csak azért sem, mert részint 1848—1849 tapasztalatai, de a kiegyezést megelőző huzavonák alapján is, Párizsban nagyon is tisztában voltak a Magyarországon létező ilyen ellentétekkel és feszültségekkel. És, hogy ezek, kivált a nemzetiségek — ideértve a közjogilag autonóm horvátokat is — vonatkozásában, milyen erősek voltak, arról nemcsak a budapesti francia főkonzulátusnak a vele — jelentései tanúságtétele szerint — sűrűn érintkező nemzetiségi képviselők, de a fiumei alkonzulnak az őt tájékoztató horvát, és a temesvári alkonzulnak az őt teljesen maguknak megnyerő román vezetők álláspontját egyetértőleg visszhangzó jelentései is tanúskodnak; hogy nem újdonságként Párizs számára, az már Castellane főkonzuli utasításának a nemzetiségi mozgalmakat különösen figyelmébe ajánló soraiból is kitűnik. De láthatóan Párizsban a magyaroknak, vagy legalább is nagyrészüknek lojalitását is nem