Tanulmányok Deák Ferencről - Zalai Gyűjtemény 5. (Zalaegerszeg, 1976.)

VÖRÖS KÁROLY: AZ ÖREG DEÁK A BUDAPESTI FRANCIA FÖKONZULOK JELENTÉSEIBEN (1868–1876)

kevésbé érzik kétségesnek — ami a Monarchia fennmaradása szempontjából pillanatnyilag a legközvetlenebb veszélynek látszott — és a problémákban tel­jesen tájékozatlanok lévén, láthatólag van némi túlzott aggodalmuk az ország felekezeti megosztottságából támadó veszedelmekkel szemben is. Ennek a Beaumont Deákról írott nekrológjában a sokféleség lehetséges konfliktusait fel is soroló aggodalomnak ismeretében válik azután érthetővé a jelentésekben — s már Castellane jelentésében is — Deák stabilizáló (s ennek előfeltételeként megbékítő és összefoglaló) szerepének kiemelése: egyrészt a jó szemmel már korán érzékelt és Beaumont által is ismételten kiemelt kapcso­latkeresés igényében a Tisza-féle balközép felé (ami Beaumontnak tett és általa idézett megjegyzéseivel együtt elég világosan utal Deák józanul csekély illú­zióira az általa létrehozott többségi párt és pártvonal stabilitását, állékonysá­gát illetőleg), másrészt az egyházpolitikában. Beaumont itt nyomatékkal han­goztatja Deák mélységesen konzervatív voltát is, holott talán nem túlzás azt feltételezni, hogy a beszéd elmondásával és tudömásulvétetésével Deák épp úgy egy majdan már elfogadottként hivatkozható alapot akart teremteni a kérdés rendezéséhez, mint ahogy közel négy évtizeddel korábban a reformkor ország­gyűlésein is alkalmazta ezt a taktikát — amelynek fel nem ismeréséért azonban a francia diplomatát nem marasztalhatjuk el. Talán csak az e kohézió szem­pontjaiból oly veszélyesnek érzett horvát probléma egyoldalú és sommás érté­kelése miatt rója meg Deákot, — de itt is alapjában ugyancsak összhangban ez­zel, a Monarchia stabilitása felett érzett aggodalommal. Hogy ez az aggodalom milyen mértékben — már szinte a személyes ellen­szenvbe is átcsapva — határozta meg a magyarországi főkonzul felfogását, azt leginkább a parlamenti szélsőbaloldallal, a 48-asokkal szemben róluk szólva al­kalmazott mindig ellenséges, többnyire lenéző hang mutatja. „Sajnálatos módon Kossuth kormánya is nagyon népszerű maradt bizonyos osztályok előtt, mivel rövid adminisztrációja alatt a papírpénz segítségével anélkül tudott előrelépni, hogy az adót egy fillérrel is emelte volna: s ennél több nem is kellett a tudatlan parasztembernek" — írja Beaumont 1874 végén. Ezután nem meglepő, hogy egyszer a szélsőbalról mint „les enragés de 1848": 1848 veszettjeiről beszél, jóllehet ez a párt kifejezetten hangsúlyozza (és 1870—71-ben is hangsúlyozta) franciabarátságát; — valamint az az állandóan érződő, legjobb esetben is ambi­valencia, amely Beaumontot éppúgy, mint az alkonzulokat is, a magyarokhoz való viszonylatukban jellemzi. Alapjában véve inkább a nemzetiségiekkel ro­konszenveznének, (már csak azért is, mert ezek láthatóan többé-kevésbé rend­szeresen ellátják őket a magyarokat diffamáló, néha meglepően ostoba, 14 de a franciák által éppúgy tudomásul vett adatokkal), — de ugyanakkor nagy elis­meréssel is írnak a magyarokról, főleg a magyar politikusokról és a politikai közvéleményről: amennyiben azok a dualizmus fennmaradását szolgálják, s ez esetben még akkor is, ha politikai nézeteiket, nem is titkoltan, reakciósnak tart­ják. Különösen jellemző a másik oldalról Tisza Kálmán bemutatása: alakja a jelentésekben a fúzióig csak kevéssé és akkor is inkább fanyalgó hangú meg­14 A magyarellenes ostobaságokról ld. 8. sz. jegyzet; a „48-as veszettek"-re hivatko­zás az ott idézett helyen; a Kossuth pártról lenéző szava pl. Vol. 29. 1871. ápr. 13., 17.: — Kossuth káros népszerűségéről: Vol. 31. 1874. márc. 13.

Next

/
Oldalképek
Tartalom