Tanulmányok Deák Ferencről - Zalai Gyűjtemény 5. (Zalaegerszeg, 1976.)

VÖRÖS KÁROLY: AZ ÖREG DEÁK A BUDAPESTI FRANCIA FÖKONZULOK JELENTÉSEIBEN (1868–1876)

kevésbé érzik kétségesnek — ami a Monarchia fennmaradása szempontjából pillanatnyilag a legközvetlenebb veszélynek látszott — és a problémákban teljesen tájékozatlanok lévén, láthatólag van némi túlzott aggodalmuk az ország felekezeti megosztottságából támadó veszedelmekkel szemben is. Ennek a Beaumont Deákról írott nekrológjában a sokféleség lehetséges konfliktusait fel is soroló aggodalomnak ismeretében válik azután érthetővé a jelentésekben — s már Castellane jelentésében is — Deák stabilizáló (s ennek előfeltételeként megbékítő és összefoglaló) szerepének kiemelése: egyrészt a jó szemmel már korán érzékelt és Beaumont által is ismételten kiemelt kapcsolatkeresés igényében a Tisza-féle balközép felé (ami Beaumontnak tett és általa idézett megjegyzéseivel együtt elég világosan utal Deák józanul csekély illúzióira az általa létrehozott többségi párt és pártvonal stabilitását, állékonyságát illetőleg), másrészt az egyházpolitikában. Beaumont itt nyomatékkal hangoztatja Deák mélységesen konzervatív voltát is, holott talán nem túlzás azt feltételezni, hogy a beszéd elmondásával és tudömásulvétetésével Deák épp úgy egy majdan már elfogadottként hivatkozható alapot akart teremteni a kérdés rendezéséhez, mint ahogy közel négy évtizeddel korábban a reformkor országgyűlésein is alkalmazta ezt a taktikát — amelynek fel nem ismeréséért azonban a francia diplomatát nem marasztalhatjuk el. Talán csak az e kohézió szempontjaiból oly veszélyesnek érzett horvát probléma egyoldalú és sommás értékelése miatt rója meg Deákot, — de itt is alapjában ugyancsak összhangban ezzel, a Monarchia stabilitása felett érzett aggodalommal. Hogy ez az aggodalom milyen mértékben — már szinte a személyes ellenszenvbe is átcsapva — határozta meg a magyarországi főkonzul felfogását, azt leginkább a parlamenti szélsőbaloldallal, a 48-asokkal szemben róluk szólva alkalmazott mindig ellenséges, többnyire lenéző hang mutatja. „Sajnálatos módon Kossuth kormánya is nagyon népszerű maradt bizonyos osztályok előtt, mivel rövid adminisztrációja alatt a papírpénz segítségével anélkül tudott előrelépni, hogy az adót egy fillérrel is emelte volna: s ennél több nem is kellett a tudatlan parasztembernek" — írja Beaumont 1874 végén. Ezután nem meglepő, hogy egyszer a szélsőbalról mint „les enragés de 1848": 1848 veszettjeiről beszél, jóllehet ez a párt kifejezetten hangsúlyozza (és 1870—71-ben is hangsúlyozta) franciabarátságát; — valamint az az állandóan érződő, legjobb esetben is ambivalencia, amely Beaumontot éppúgy, mint az alkonzulokat is, a magyarokhoz való viszonylatukban jellemzi. Alapjában véve inkább a nemzetiségiekkel rokonszenveznének, (már csak azért is, mert ezek láthatóan többé-kevésbé rendszeresen ellátják őket a magyarokat diffamáló, néha meglepően ostoba,

14 de a franciák által éppúgy tudomásul vett adatokkal), — de ugyanakkor nagy elismeréssel is írnak a magyarokról, főleg a magyar politikusokról és a politikai közvéleményről: amennyiben azok a dualizmus fennmaradását szolgálják, s ez esetben még akkor is, ha politikai nézeteiket, nem is titkoltan, reakciósnak tartják. Különösen jellemző a másik oldalról Tisza Kálmán bemutatása: alakja a jelentésekben a fúzióig csak kevéssé és akkor is inkább fanyalgó hangú meg14 A magyarellenes ostobaságokról ld. 8. sz. jegyzet; a „48-as veszettek"-re hivatkozás az ott idézett helyen; a Kossuth pártról lenéző szava pl. Vol. 29. 1871. ápr. 13., 17.: — Kossuth káros népszerűségéről: Vol. 31. 1874. márc. 13.