Molnár András (szerk.): Egerszegi történeti tanulmányok 2010 - Zalaegerszegi Füzetek 11. (Zalaegerszeg, 2010)
Makóné Buzás Eleonóra: A zalaegerszegi internálótábor 1916–1924
Az 1920-as évek magyarországi internálásai a második definíciónak jobban megfelelnek, mint az elsőnek, legalábbis ami a fő jellemzőket illeti. Magyarország ebben az időszakban már nem volt hadviselő fél: az internálások kezdete előtt csaknem egy évvel, 1918. november 3-án a Monarchia letette a fegyvert, majd 1920. június 4-én Magyarország aláírta a békeszerződést. Ekkor tehát már nem lehet szó hadiállapotban tett óvintézkedésről, ráadásul a legtöbb internált magyar honos volt, nem pedig külföldi. Az internálás intézményét ebben a néhány évben nem az országban lapuló külső ellenség, hanem a vélt vagy valós belső ellenség ellen használták. Az internálás célja a Tanácsköztársaság azon résztvevőinek a megbüntetése volt, akiket bírói úton nem lehetett elítélni: „az internálás kimondható szabadságvesztését már kitöltött, bíróság által felmentett, sőt olyan egyénnel szemben is, aki ellen nem folyt bírói eljárás, de a rendészeti hatóság a közre és a társadalomra veszélyesnek tartja”.3 Ilyen esetekben az internálást gyorsabban végre lehetett hajtani, mint bírói eljárást kezdeményezni. Gyakran előfordult, hogy az internálást olyanokkal szemben alkalmazták, akik büntetésüket már kitöltötték, vagy akiket a bíróság felmentett. Sok Szovjet-Oroszországból hazatért magyar hadifogollyal szemben is foganatosították az internálást, őbennük ugyanis a bolsevizmus terjesztőit látták. Internálások 1919-ben Az első internálással kapcsolatos jogszabályt még a Károlyi kormány bocsátotta ki 1919. február 22-én. „A forradalom vívmányait veszélyeztető egyéneknek rendőri felügyelet alá helyezéséről és őrizet alá vételéről” szóló XX. néptörvény alapján báró Szterényi József és Szurmay Sándor volt miniszterek, valamint gróf Mikes János szom3 Magyar Országos Levéltár (MOL) К 579. Igazságügyminisztériumi levéltár. Általános iratok 653/3. cs. T-1921-7010. 63-70. p. 175
