Baranyai György et al. (szerk.): 1848/49. zalai eseménytörténete - Zalai Tükör 1974/1. (Zalaegerszeg, 1974)
Szemle - Rácz Endre: Ördög Ferenc: Személynévvizsgálatok Göcsej és Hetés területén
A becézőtövek szemügyre vétele általánosabb alaktani szempontból is tanulságos, hiszen ezek többségükben olyan önállóan nem élő, passzív tövek, kötött morfémák, amelyek a közszók körében ritkán fordulnak elő. A szerző nem is fukarkodik tüzetes elemzésükkel: megvizsgálja, hány szótagból állnak, nyílt vagy zárt szótagúak-e; ha zárt szótagúak, egy vagy két (esetleg három) mássalhangzón végződnek-e, s e mássalhangzó, illetőleg mássalhangzók az alapnévnek azonos, vagy következő szótagjában szerepelnek-e; stb. A becézőtöveknek ilyen készletekbe menő megvallatása példa nélkül áll a szakirodalomban. Ördög azonban nem elégszik meg a töveknek efféle aprólékos minősítésével, hanem ügyes fogással elkülöníti tőle a becézőnév és az alapnév alaki viszonyának a vizsgálatát. Igaz, a tő minőségének és az említett viszonynak a leírása egybe is eshet, például a tőrövidülés esetében, ám élesen el is válhat egymástól. Ez utóbbi jelenségre kitűnő példa a tőcsonkulás + képzés kategóriája, ahol mondjuk a Dönci <: Ödön esetében egyrészt egytagú zárt tővel (Dön-), másrészt az alapnév első szótagjának az elhagyásával, a Linácska <: Karolina típusban pedig kéttagú nyílt tővel (Lind-), illetőleg az alapnév első két szótagjának az elhagyásával állunk szemben; stb. Ezzel kapcsolatban helyesen mutat rá, hogy a becézőnévből való csonkulással + képzéssel alakult Dusi <: Magdus) (<: Magdolna) típusú nevek egytagú zárt becézőtövűek (Dús-), de az alapnévhez való viszonyuk egészen más, hiszen abból csupán egyetlen mássalhangzó (a d) maradt meg. Ezzel elkerül egy veszedelmes buktatót, я nem követi el az ilyen nevek tőtani elemzésében gyakran jelentkező hibát, hogy tudniillik a becézőtő csupán ez az egyetlen mássalhangzó lenne (vö. még: Nusi <: Anna, Tusi <: Etelka, Vica <: Éva). — A tőtípusok rendszerezése után megvizsgálja a tőbeli magánhangzó esetleges megváltozását, s figyelme nemcsak az eddig is ismert mennyiségi változásokra terjed ki, hanem a minőségiekre is (például a labializációra, az illabializációra, a nyíltabbá és a zártabbá válásra). Űj jelenségekre mutat rá — a már régebben számon tartott palatalizáción kívül — a tőbeli mássalhangzók megváltozása vonatkozásában is. A becézőképzők rendszerét vizsgálva a szerző elkülöníti az egyszerű és az összetett képzőket. Ez az eljárása vitatható, voltaképpen a képzőt alkotó fonémák száma szerint osztályoz. így minden két vagy több fonémából álló képzőt összetettnek vesz, akkor is, ha első fonémájuk föltehetőleg sohasem volt külön képző (pl. -esz, -us). A képzők termékenységét vizsgálva ismét meg különbözteti a lexikális és az aktuális gyakoriságot. A közölt statisztikákon kívül a kitűnő grafikon is szemléletesen megmutatja, hogy e kétfajta gyakoriság többnyire megegyezik, mindamellett néhány esetben lényeges eltérések is megfigyelhetők. A lexikális gyakorisági lista élén nyolc képző áll (i, -ika ~ -ike, -ka, ~ -ke, -a ~ -e, -us, -esi, -ci,- -ica). A velük alkotott származékok az összes képzős neveknek 82,2 százalékát alkotják, jóllehet rajtuk kívül még 39 becézőképző fordul elő. Különösen gyakoriak az -i és az -ika ~ -ike képzős formák, ezek a származékoknak a felét teszik ki. „Bár közismert e képzőnek a vitalitása, azonban produktivitásának e magas foka mégis meglepő” — olvashatjuk (127). — Aktuális gyakoriságban ugyancsak az -i képző vezet, az -a ~ -e és az -us azonban megelőzi az -ika ~ -ike képzőt. Nagyobb eltérések 13 Zalai Tükör 193
