Baranyai György et al. (szerk.): 1848/49. zalai eseménytörténete - Zalai Tükör 1974/1. (Zalaegerszeg, 1974)
Kerecsényi Edit: A szabadságharc kora a Zalakomár környéki nép emlékezetében
do is. Akkor mondta az egyik magyar huszár: Na Isten, most ne segítsd meg se a magyart, se a rácot, hanem csak nézd ezt a nagy csodát. A hírmondónak hagyott illérek aztán éjszakánként szökdöstek kettesével-hármasával haza. Sokat megöltek, de sokat segítettek kenyérrel stb., mert igen réttak, (sírtak) hogy a családjuk igen várja őket haza . .. Jellasics bán volt a vezérük, az uralkodóházhoz igen nyalt. Azt hitte, hogy a támadás után majd nagy jutalmat kap, de nem kaptak semmit.. ,(13> » Egyébként (a szabadságharc alatt) semmi változás nem esett a faluban. Csak mikor jöttek az illérek. Akkor a fehérnépek elbújtak — aki csak tudott — és ott várták meg, amíg továbbmentek. De akik otthon is maradtak, nem igen bántották őket. Csak mindent elvittek. Még a süteten kenyeret is kivették a kemencéből. Aztán szénát, húst, bort követeltek. Mindig csak egy-egy követ jött be a faluba, a zöme ott volt a réten, mert igen féltek. Nem volt bátor szerzet. Jellasics is itt vonult el az országúton a seregével, de Kanizsán, a Koronában volt a kvártélyuk.^ Mikor bejöttek a horvátok, illéreknek hívták, azok igen gonoszok voltak a nőkkel — mesélte öregapám, az 30-ban született. Összekötözték a nőket és úgy hajtották őket. Már osztották maguk között a földet is, hogy enyém ház, sógor ház, koma ház, tudtak néhány szót magyarul. Itt nem voltak harcok. Volt itt nemzetőrség, és Sármelléknél meg is próbáltak ellenük harcolni, de igen nagy erejük volt. De Velencénél csellel egyre hátráltak a mi katonáink a Velenceitónak, aztán a magyar gyalogság szétvált, a lovasság meg hátulról rohamozta őket és beleszorították őket a tóba. Az illérek egy része mikor hazafelé menekültek, a tapsonyi határban mentek, meg Marcali felé, mindig heten mentek, aztán úgy ették a disznótököt nyersen, hogy csak úgy ropogott. Mert nyár felé járt és nem mertek a faluba menni. Pedig igen sok állatot elvittek porcióba, mikor jöttek Jellasiccsal. — (Egyik őse át szokott járni Horvátországba és ott egy hor- vátot ismert, aki ott volt a Velencei-tónál és az azt mondta, hogy) mikor a huszárok rájuk rohamoztak, ök, néhányon egy nádcsomóba bújtak bele. Arra nem ugrattak a huszárok, de a többit mind belehajtották a vízbe. Aztán mesélte a horvát, hogy Komárvárostól D-re az erdőben — amikor már szöktek hazafelé — két fiatalemberre találtak az erdőben, akik gombáztak, hát elvették a puskát tőlük, megnézték jól, és mivel nem volt benne töltény, ezért csak hátba-hátba- verték őket, erre aztán elszaladtak. Hát úgy szállingóztak hazafelé hármasával. Falvaknak nem igen mertek jönni, mert agyonverték volna őket... A kiskanizsai sáskák úgyis sokat elemésztettek, mikor megfogták Őket a kukoricásban a sze- petneki út mellett. Az illérek gatyában jártak, hogy ne ismerjék fel őket. A huszárok nadrágban meg kék mentében jártakd8) Az illérek Komáromon mentek keresztül. Mikor jöttek, ki lett dobolva, hogy mindenki menjen eléjük, mármint az őrsereg. A Györhegyig mentek is eléjük, de mikor látták, hogy mennyien vannak, csak kiabálták: Ni mennyien vannak, ni mennyien vannak. Csak úgy sűrűsödött tőlük a hegy ... Csúcsos csákójuk és hosszú bajnétjuk volt, meg elöltöltős puskájuk, meg sok ágyújuk. 8 ökör húzta őket. Aztán azért megszaladtak, mert az őrsereg csak kaszával, cséppel volt, meg nyílpuskával, meg kapával... 156
