William Penn Life, 2002 (37. évfolyam, 1-11. szám)
2002-03-01 / 3. szám
Történelmi Festölc Madarász Viktor Kerékgyártó Barbara 1830, december 14.-én született (esetnek, Gömör megye). Forradalmi korban nőtt fel, családja évszázador forradalmi hagyományai közepette. A család tagjai szerepet játszottak e kor nemzeti és társadalmi haladást szolgáló gazdasági és politikai mozgalmaiban. Öt tehát közvetlenül szoros szálak fűzték a haladás és függetlenség problémáihoz. Művészi magatartásának gyökereit, és szilárd alapját mindenképpen itt kell keresnünk. Apja mellett forradalmi példaképének ott volt még két közeli rokona, a forradalom két karcosa Maradász József és bátyja Madarász László a forradalom erős kezű belügyminisztere is. Érthető, hogy Madarász András két fia, András és Viktor, a szabadságharc kitörésekor beállt a honvédseregbe. Az alig 18 éves Viktor pozsonyi joghallgató is megjelent a sorozó bizottság előtt. A festő leánya, apja elbeszélése alapján ezt igy irja le: "Apám, mint pozsonyi diák 1848-ban, mikor többi társával ö is elmegy a sorozóbizottság elé, vézna, nagyon fél, hogy nem válik be, dacára annak a nemzetiszinü bojttal ellátott cseréppipájának, amelyet - kinos rosszullétekkel küdzdve - tartott fogai között, hogy lássák, mennyire érett, katonának való ember. Ennek dacára a sorozóbizottság nagyon tanakodott: szükmellü, vézna, nyomorúságosán sovány. Már bizony úgy volt, hogy elküldik, de ekkor a 17 éves fiú elkezdett keservesen sírni. Ez azután nagyobb hatást tett a bizottságra, mint a pipa." Közhonvédkéent kezdte, hadnagyi rangig vitte. Harcolt Világosig. Szerény ember lévén, nem dicsekedett, melyet átélt, gondolatai, eszményei és érzései mellett híven kitartott, állhatatosan harcolt értük, hangoskodás nélkül. A szabadságharcban véghezvitt tetteiről a festő 83 éves lányától maradt fenn irás, aki nagy szerettei őrizte apja emlékét. (Madarász Adeline) Madarász számára a harc nem fejeződött be a világosi fegyverletetéllel sem. A volt honvédből kiváló festő lett; és a festő tovább küzdött haláláig megőrizve nemzeti függetlenségünkhöz é szabadságunkhoz való hűségét, mint féltve őrzött honvéd-kardját és mentéjét, amelyet illő jelképként hosszú élete végén magával vitt a sirba. E hagyományoknak élve lett nemzeti történelmünk festészetének egyik legnagyob mesterévé. A még csaknem gyermek-ifjúnak valóban az 1848-49-es szabadságharc adta kezébe a kardot, hogy küzdjön hazája szabadságáért. Ez a harc elbukásán érzett fájdalom adta kezébe az ecsetet is, hogy ezután a művészet fegyverével folytassa tovább a harcot, egészen élete végéig. Amikor a Képzőművészeti Társulat 1911-ben az agg mestert ünnepelte, az idős művész ezeket irta: "Gondolom nem tévedek, midőn ezen ősz fejemnek jutott koszorúban egy hazafiúi fellángolás sugalmazta visszaemlékezését látom azon sokfelöli küzdelemnek, mellyek bennünket annyiszor a roskadás szélére juttatták. Engedjék hinnem, hogy ékes szavakban megemlékeztek nemcsak az úttörő művészről, hanem azon körülményről is, hogy életem során adva volt 1848-49-ben fegyverben szolgálnom hazánk szent ügyét, hogy adva volt Kossuth Lajost, Petőfit szinröl-szinre láthatnom, és hogy ezen nagy idők kiirthatatlan benyomása alatt léptem a művészi pályára, s hogy tovább küzdhettem." Egész életének és művészetének jellemzését adta Madarász ebben a néhány sorban. - És alig van még 14 Willian l'enil lile. March 2002
