Vízügyi Közlemények, 2005 (87. évfolyam)
Somlyódy László: A balatoni vízpótlás szükségessége: tenni vagy nem tenni?
34 Dr. Somlyódy László tében is fennmarad. Ha a tározóba lépő terhelésnövekményt 100%-nak tekintjük, a kilépő terhelés 70-95%-kal nőhet. A tározó működése akkor válik kritikussá, ha a vízátvezetés időszakában a belső terhelés miatt magas a tározott víz P0 4-P koncenrációja. Az eddigi tapasztalatok szerint ez leginkább száraz, meleg nyarakon fordulhat elő, amikor az üledék felszíne anoxikussá válik. A nyári vízpótlás különösen veszélyes, mert a kimosódó foszfátot az algák azonnal hasznosítani tudják a Keszthelyi-medencében. A kifolyó terhelés további növekedését eredményezi a karbonátok visszaoldódása. Ebből következik, hogy a belső terhelés változásának mértékét, és így a felső tározóból kilépő többletterhelést érzékenyen befolyásolja a vízpótlás stratégiája. Az alsó tározó módosító hatásának megítélése nehezebb feladat, hiszen a csak részben elkészült létesítmény befejezésének módjáról még ma is folynak a viták. Az 1997. évi átfogó felülvizsgálat javaslata az volt (Somlyódy-Herodek 1997, Somlyódy 1998), hogy az Ingói-berekben érvényesüljenek a természetvédelmi prioritások, a területet kapcsolják ki a Kis-Balaton tározókból. A fennmaradó mozaikos víztér a tervezettnél alacsonyabb vízszint tartása mellett szolgálja elsősorban a tápanyag viszszatartás célját. Ebben a víztérben a becslések szerint öt év körüli időléptéken alakulna ki a P visszatartás szempontjából alapvetően fontos üledék. Nagyjából tíz év alatt stabilizálódhatna az alsó tározó működése. Ekkor a foszforvisszatartás 30% körüli lenne. Az első néhány évben a tározó az elárasztott növényzet pusztulása és lebomlása miatt valószínűen foszforforrásként működne, és különösen nyáron, magas hőmérséklet mellett akár súlyos vízminőségi problémák is adódhatnának. A kockázatok elkerülése miatt a tározót megkerülő csatorna építését, vagy a Zala eredeti medrének visszaállítását javasoltuk. Ennek beruházási költségigénye 1996-ban egy milliárd forint körüli volt. Úgy tűnik, ha a vízpótlással az elővigyázatosság szellemében „szelepet " építünk a rendszerbe, de kiderül, hogy a „szelep" is kockázatokkal jár és ezért „pótszelepre" vagy „pótszelepekre" van szükségünk, akkor biztos, hogy helyesen cselekszünk? 2.6. A Keszthelyi-medence és a Balaton: trofitás és ökológiai állapot Az 1980-as évek közepétől fokozatosan megvalósult beavatkozásoknak (szennyvíz-kivezetés, foszfor kicsapatás a nagy szennyvíztelepeken, Kis-Balaton tározó stb.) és véletlen egybeeséseknek (műtrágya használat minimumra csökkenése, tartósan aszályos időszakok) köszönhetően a Balaton foszfor terhelése mintegy felére csökkent. Ilyen mértékű csökkenés általában nem vezet sekély tavak vízminőségének javulásához, ezért „kellemes" meglepetés volt, hogy az elmúlt évtizedben a Balaton korábban hipertróf nyugati medencéiben harmadára csökkent a fitoplankton biomasszája. Ez a tó erősen meszes üledékének kedvező viselkedésével, a viszonylag kicsi belső foszforterheléssel magyarázható (Istvánovics-Somlyódy 2001). A gyors javulás azonban más szemszögből nézve azt jelenti, hogy a Balaton algásodottsága szokatlanul érzékeny a tápanyagterhelés és/vagy a vízháztartás viszonylag csekély mértékű változására. A vízpótlás mindkét tényezőt befolyásolná és így az alábbi kérdéseket veti fel (Istvánovics 2003, 2005):
