Vízügyi Közlemények, 2005 (87. évfolyam)

Istvánovics Vera: Vízpótlás és a Balaton ökológiai állapota

184 Dr. Isti'ánovics Vera Nyilvánvaló, hogy a parti öv diverzitásának növekedése szöges ellentétben áll a fürdőzők igényeivel a jelenlegi fürdési szokások mellett. Ezek lényege, hogy az ember olyan közel telepedik a vízhez, amennyire csak lehet, hogy néhány másodpercen belül elérhesse gyerekes családok esetében a fél méter, úszni vágyók esetében a 70-80 cm körüli vízmélységet. Ha a tó ökológiai állapota, ezen belül a parti öv magas diverzitása tényleg olyan fontos számunkra, fürdőzési szokásainkon kellene változtatnunk a szigorú vízszinttartás erőszakolása helyett. Nem ésszerű az egész tavat ismeretlen veszélyeket vállalva átalakítani, amikor területének csak 20-30%-án jelentkeznek vízhasználati problémák. Összefoglalva: a tartósan alacsony vízszint következtében növekszik a természetes partszakaszok aránya, ahol a természetessel azonos jellegű ökológiai folyamatok játszódhatnak le. Új élőhelyek alakulnak ki, magasabb diverzitás válik lehetővé. A parti öv élővilága evolúciósan éppen az alacsony vízszinttel is együtt járó jelentős vízszintingadozáshoz alkalmazkodott, szemben az emberrel, aki évszázadok óta a számára kényelmesebb és általában gazdaságilag is indokolható szűk vízszintingadozás érdekében szabályozza a tavakat. 2.5. A Rába- és a Balaton-vízgyűjtő összekapcsolásának ökológiai kockázatai (v) A vízminőségen túl milyen ökológiai kockázatokat rejt a Balaton vízpótlása idegen vízgyűjtőről? A VITUKI (2002) vízpótlási tanulmánya részletesen foglalkozik a Balaton, a Zala és a vízpótlás forrásaként számba vett folyók florisztikai és faunisztikai összehasonlításával. Az összehasonlításból azt a következtetést vonják le, hogy a Rába élővilága a leghasonlóbb a Zaláéhoz, és a Balatontól idegen fajok sem fenyegetnek invázióval. Véleményünk szerint a kép nem annyira megnyugtató, mint amilyennek a VITUKI vizsgálata beállítja. Konkrét kockázatról csupán egyetlen esetben van tudomásunk. G.-Tóth és munkatársai (2003b) vizsgálatai szerint a nyugati határszél patakjaiban, pl. a szombathelyi Gyöngyös-patakban terjeszkedik az Ausztriában sokfelé telepített és onnan hozzánk is „átszivárgott" amerikai jelzőrák, amely ellenálló a rákpestissel szemben. A kutatók által begyűjtött 78 példány mindegyike hordozója volt a betegségnek. A jelzőrákkal összezárt folyami rákok 10 nap alatt elpusztultak. A Rábából történő vízpótlás azt jelentené, hogy a Balatonban őshonos folyami rákot soha nem lehetne visszatelepíteni a tóba. Telepítési kísérletek folynak, és az angolnatelepítés tilalma óta szép reménnyel kecsegtetnek. A visszatelepítés azért lenne fontos, mert a tízlábú rákok (kecskerák és folyami rák) kipusztulásával a Balatonban betöltetlenül maradt egy fontos ökológiai szerepkör: a kopro- és nekrofágia. Ennek része többek között a haltetemek „eltakarítása". A Balatonra vonatkozó konkrét kockázaton túl kimutatható, hogy szomszédos vízgyűjtők összekötése elősegíti a vízhez kötötten terjedő fajok invázióját (Dumont 1999). A szigetbiogeográfia (Mac

Arthur-Wilson 1967) elveinek megfelelően annak a valószínűsége, hogy egy faj bizonyos idő alatt egyik „szigetről" (víztestből) eljut a másikba, fordítottan arányos a távolsággal, egyenesen arányos a célterület méreté-