Vízügyi Közlemények, 2005 (87. évfolyam)
Somlyódy László: A balatoni vízpótlás szükségessége: tenni vagy nem tenni?
16 Dr. Somlyód y László Itt említhető a Balaton eutrofizálódásának példája is. A jelenséget és a Liebig-féle minimumelvet, amelyből a tavak foszforterhelésének szabályozása következik, már a XX. század első felében ismerték. Sebestyén Olga és Entz Géza, a nemzetközi hírű limnológusok, az 1950-es években figyelmeztettek a „kulturális" eutrofizálódás jeleire. A kiváló mérnök, Lesenyei József néhány évvel később már a foszforeltávolítás fontosságát hangsúlyozta. A korabeli területfejlesztési tervek a turizmus korlátozását javasolták. Mindeközben az idegenforgalom szabályozatlanul nőtt fejlesztették az ivóvízellátást és a csatornázást, nem törődve a terhelés növekedésével. Az elkésve indult szennyvíztisztítási program nem tartalmazott foszforeltávolítást. Megkezdődött, majd felgyorsult „a másik bőr lenyúzása" is: rohamosan fejlődött a nyitott anyagáramlással jellemezhető intenzív mezőgazdaság, a műtrágyázás és a nagyüzemi állattartás. Két „meglepő" halpusztulás (1965 és 1975) és a tó egészére kiterjedő, sokkoló hatású Cylindrospennopsis raciborskii fonalas cianobaktérium invázió kellett ahhoz, hogy 1983-ban végre elfogadják a Balaton átfogó rehabilitációs tervét. Annak megvalósítása nyomán az összes P terhelés felére csökkent és a tó vízminősége immár kilenc év óta jó. Ezt a fitoplankton szerkezete is igazolja: fokozatosan visszaáll a mintegy harminc évvel ezelőtt jellemző planktonkép. A rehabilitációs program befejezéséhez további terheléscsökkentés szükséges. Ez a mára meghatározóvá vált városi és mezőgazdasági nem-pontszerű szennyezés szabályozását igényli, ami sokkal nehezebb feladat, mint amilyen a pontszerű szennyezések mérséklése volt. A Balaton trofitásának szabályozása 60^70 évet fed le a tudományos felismeréstől a remélhető „teljes" rehabilitációig. 1.1.3. Az EU Víz Keretirányelv. Az EU Víz Keretirányelv központi gondolata a vizek Jó állapotának" biztosítása egységes környezeti- és vízgyűjtő-szabályozási keretbe illesztve. Ezt az állapotot 15 év alatt, a gazdasági realitásokat mérlegelve kell elérnünk. A célok többek között tartalmazzák az ökoszisztémák és a vízi környezet védelmét, a biztonságos ivóvízellátást és a fenntartható vízhasználatokat, az árvizek és aszályok hatásainak mérséklését. Alapelvei az elővigyázatosság, a megelőzés, a kockázatok csökkentése, a társadalom bevonása, a „szennyező fizet" elv, a szolgáltatások terén a költségmegtérítés elve. A vízkészleteket érintő beavatkozások keretét integrált vízgyűjtő-gazdálkodási tervek adják majd meg. Elkészítésük első határideje 2009 vége, a Balaton kérdését mégis ebben a szellemben célszerű vizsgálnunk. A Duna vízgyűjtő-gazdálkodási tervét ún. gazdálkodási egységekre készített tervekből állítják majd össze, hiszen óriási területről van szó. Az érintett térségben önálló tervezési egységként jelenik meg a Zala és a Balaton, illetve a Rába Ausztriával „osztott" vízgyűjtője. Az integrált tervezés célja kettős: a természetközeli jó állapot fenntartása és az emberi igényeket kielégítő vízhasználatok (ezek sorában például a vízkivételek, átvezetések, duzzasztás, meder- és partfalszabályozás) olyan megvalósítása, hogy az csak a legkisebb szükséges beavatkozást jelentse az ökoszisztémák működésébe. A ,jó állapot" definíciója nem egyszerű. A VKI szerint sok szempont alapján kell meghatároznunk, a részletek azonban még nincsenek teljesen kidolgozva. A Balaton vízszintszabályozása szempontjából elsősorban a VKI gondolatmenete és felépítése fontos. Látni fogjuk a mi problémakörünk a Jó állapotnak" szinte minden vetületét tartalmazza, ezért a VKI hasznos útmutatóként szolgál.
