Vízügyi Közlemények, 2004 (86. évfolyam)

3-4. füzet - Gayer József: A települési csapadékvíz-elhelyezés aktuális problémáiról

A települési csapadékvíz-elhelyezés időszerű problémáiról 427 határozzák meg. Ebből következően számos kérdés még megoldatlan maradt a vízminőséget illetően. Azonban az eddigi eredmények alapján már léteznek olyan számítógépes modellek, melyek megfelelő, mért adatokkal történt kalibráció után alkalmasak a legtöbb mérnöki feladat megoldására. Ezek az eredmények nagyrészt annak a konferencia-sorozatnak a keretében kerültek bemutatásra, mely a Nemzetközi Hidraulikai Kutatási és Mérnöki Szövetség (IAHR) valamint a Nemzetközi Vízszövetség (IWA) közös, a városi csapadék-csatomázással foglalkozó bizottságának égisze alatt, 1978 óta háromévenként kerül megrendezésre. 1978: Southampton, Anglia; 1981: Urbana, Illinois, USA; 1984: Göteborg, Svédország; 1987: Lausanne, Svájc, 1990: Japán; 1993: Niagara Falls, Kanada; 1996: Hannover, Németország, 1999: Sydney, Ausztrália; 2002: Portland, USA. A sorozat következő konferenciája 2005-ben Koppenhágában, a 2008-as pedig Edinburghban kerül majd megrendezésre. A helyszínek mintegy azt sugallják, hogy a probléma a fejlett, gazdag országok sajátja, jóllehet az emberiség nagyobb része él a fejlődő világban, ráadásul a városiasodási tendencia ott erősebb és a higiéniai viszonyok is sürgős intézkedéseket kívánnak. A közös bizottság létrehozása a csapadékvízzel kapcsolatos mennyiségi és minőségi problémák együttes kezelésének igényével merült fel a két (vízmennyiséggel illetve vízminőséggel foglalkozó) nemzetközi szervezet (illetve elődjei) részéről, és szakmai felügyelete alatt számos más tudományos rendezvény is sorra került az elmúlt két és fél évtizedben. A csapadékvíz kezelésével kapcsolatos álláspontok jelentős fejlődésen mentek keresztül a XX. század második felében. A második világháborút követő évtizedekre az iparilag fejlett országokban a mennyiségi szemlélet voltjellemző és a lehullott csapadékvíz, illetve a burkolt felületekről lefolyó víz minél gyorsabb elvezetése, az azoktól történő leggyorsabb „megszabadulás" volt a jellemző, és ez egyre nagyobb méretű műtárgyak (csatornák, átereszek, szivattyútelepek stb.) építését eredményezte. A közvetlen következmény az volt, hogy a talajvíztükör számottevően süllyedt a városok alatt a visszatáplálás hiánya miatt. Hazánkban ez idő tájt a vízellátást helyezték előtérbe a döntéshozók és ennek következtében jelentősen nőtt az úgy nevezett „közműolló", a vízellátás és csatornázás színvonala, ill. az ellátottságok közötti különbség. A kialakult gyakorlat az egyesített és elválasztott csatornarendszerekkel együtt is azt jelentette, hogy a települési vízforgalom „beviteli oldala" lényegesen nagyobb volt, mint a „kivitel" és következésképpen bizonyos helyeken talaj vízdombok keletkeztek a települések alatt. Budapesten a külvárosi részeken ahol az 1960-as évek elején kezdtek átállni a közkutas ellátásról és a házakba bevezették a vizet, a megnövekedett fogyasztás, illetve az elszikkasztott szennyvíz miatt felborult a külterületek vízháztartása, talajvíz pincékbe tört be és volt ahol temetkezési gondokat is okozott a magas talajvízállás. Az iparilag fejlett országokban az 1970-80-as években egyre inkább felismerték a minőségi problémák jelentőségét, (ezek valójában ekkortájt fokozódtak is) és a mennyiség + minőség együttes kezelésére került a hangsúly. Ugyanekkor az a felismerés is megfogalmazódott, hogy a csapadékvíznek (illetve egy részének) a keletkezés helyén történő elhelyezése, a közmű előtti szabályozás számos előnyt rejt.