Vízügyi Közlemények, 2003 (85. évfolyam)

1. füzet - Szesztay Károly: Bolygónk életterébe illeszkedő gazdálkodás irányai és vízgazdálkodási vonatkozása

60 Szesz lay Károly — A talajélet és a növényvilág tápanyagai az ártérre kiömlő vízben oldott és lebegtetett hordalékkal válnak az ökológiai anyagforgalom részévé, igy a folyó hordalékjárása és a hordalékok szemszerkezeti és kémiai összetétele is a folyóvízi és ártéri ökológia fontos tartozéka. A háromféle kapcsolat azt is jelenti, hogy a vízrendszer egészének vízháztartási és vízforgalmi egysége az ökológiai dimenzióra is kiterjed: a forrásvidék, a föfolyó, az ártér és a befogadó, sőt a mederhálózatot keresztező, vagy ahhoz párhuzamosan kapcsolódó felszín alatti víztartók ökológiai készleteiket és tulajdonságaikat tekintve is egymással szoros kölcsönhatásba lépő folyamatrendszert alkotnak. Hosszabb időtávlatban szabályozásuk és hasznosításuk csak ezeknek a kölcsönhatásoknak a figyelembe vételével lehet maradandó és eredményes. A bio-geokémiai és az azokra épülő ökológiai folyamatok időigényesek, ezért a folyóvízi ökológia stratégiai és technológiai alapelve a vízmozgás lassítására, a víz tartózkodási idejének növelésére törekvő késleltetés. Ez a törekvés legvilágosabban és leghatékonyabban a síkvidéki szakaszokon és az árterületeken tud megnyilvánulni, ahol a vízáramlás és a mederalakulás kölcsönhatásának természetes hajlama a kanyargósság és a legkülönfélébb méretű és szerkezetű keresztirányú lefolyási akadályok építése, amelyeket Oláh (1995) a „gravitációs és textúra gátak" tételesen kidolgozott rendszertanában ismertet. Ezeknek a vízmozgás és a hordalékmozgás dinamikus kölcsönhatásában folyamatosan épített, lerombolt és újjáépített lefolyási akadályoknak a megjelenésére és szerepük érvényesülésére a kisesésű folyószakaszokon és azok árterületein nyílik lehetőség, ahol a mindenholi domborzati egyenetlenségek természetes velejárója az ideiglenes tározódások, valamint az oldalirányú és az esetenkénti ellentétes irányú vízmozgások kialakulása. A fentebbiek megvilágítják, hogy miért szegélyezi a kilométerenként alig 2—3 cm esésű hazai 7/szű-szakaszt a világ egyik legkiterjedtebb és ökológiailag leggazdagabb árterülete; és hogy miért vált ez a terület a honfoglalást követő hat évszázadon át (egészen a török időkben bekövetkezett pusztulásáig) az ártéri gazdálkodásban rejlő lehetőségek kibontakoztatásának sokszor megcsodált példájává. A hazai ártéri gazdálkodás sikerének titka, hogy a parti lakosság (talán az őshazából hozott kulturális hagyományt felújítva) hamar felismerte a természeti adottságokhoz illeszkedő hasznosítás alapelvét: az árterületet fel kell osztani hidrológiai - vízkormányzási és ökológiai — hasznosítási szempontból önállóan kezelhető részegységekre. Az így elkülönített gazdálkodási egységekben, a fok-rendszerekben az eredményes terület hasznosításnak két müszaki-vízkormányzási előfeltétele volt. Kiindulásként (és az ártér felosztás meghatározó szempontjaként) a folyó hossza mentén meg kellett határozni azokat az eséstörési pontokat, amelyekben az övzátony átvágásával (fok nyitásával) a csatlakozó ártéri részterület az áradások időszakában lassú fokozatokban és eróziós károsodások nélkül (vagyis a folyó esését tekintve alulról felfelé haladóan) fog vízzel feltöltődni; majd ehhez a ponthoz csatlakozóan a fok-rendszer területén belül ki kellett jelölni olyan vízkonnányzási nyomvonalakat, amelyek mentén a természetes gerincvonulatok és kisméretű töltések (a „györök-rendszer") segítségével biztosítani lehet, hogy a főmederből kilépő víz a gazdálkodásba bevont területet minél teljesebben és hatékonyabban elérje és megöntözze.