Vízügyi Közlemények, 2003 (85. évfolyam)

3. füzet - Orlóci I.-Szesztay K.: A vízvagyon állapotának változása a XX. században

Л vízvag)'on állapotának változása а XX. században 397 Az utóbbi évtizedek gyorsan növekvő és területileg koncentrálódó vízhasználatainak egyre súlyosabb következményei tapasztalhatók az üledékes és karsztos (felszín alatti) vízrendszerekben. A jelen legsúlyosabb problémája a vizek elszennyeződése; amiben szerepe van ugyan a folyók külföldi eredetének is, dc elsődleges ok a szemétclhelyezés és a szennyvízkibocsátások rendezetlensége. A felszíni vizek rossz minősége és különösen a változatlanul növekvő területszennyezések súlyos kockázatot jelentenek az ivóvízellátás majdnem teljes körű forrásai (réteg, karszt ás parti szűrésű) vonatkozásában. A jövő gondját vetítik elő az egyes természetes élőhelyek vízviszonyaihoz kapcsolódó társadalmi konfliktusok. Alakulásukat bizonytalanná, kezelésüket pedig bonyolulttá teszi, hogy sok esetben erősebb a napi politikai töltetük, mint a valós értékük. A magyar vízgazdálkodás eddigi eredményeit nagyobbrészt mérnöki feladatok sikeres megoldásával érte el. Két évszázad során a társadalom a vízgazdálkodási társulatokat és a vízügyi szolgálatot az árvízi biztonság növeléséért, a belvizes és aszályos területek művelhctőségéért, az egészséges vízellátásért, többcélú tározókért és a rendezett folyókért értékelte. Néhány év óta egy kis létszámú csoportnak sikerült kételyeket ébreszteni. A természetrombolás vádjával elbizonytalanították a politikusokat, és megingatták a vízgazdálkodók önbizalmát. Mindez különös súlyt kap a jelenlegi átmeneti időszakban, amikor az útkeresés során nem csak a múlt káros vagy felesleges elemei tűnnek el, hanem megtorpan a korábbi ökológiai irányú törekvés és integrációs folyamat is. A mai magyar vízgazdálkodásban együttesen keltenek gondot a korszak általános hidrológiai és ökológiai jelenségei, valamint a rendszerváltás intézményalkotó törekvései, gazdasági korlátai és politikai bizonytalanságai. Az 1990-ben megkezdődött gazdasági-társadalmi átalakulás egyik alapkérdése a tényleges tulajdonviszonyok megteremtése volt. Ez a folyamat a vízgazdálkodást, valamint a vízügy szervezetét és a vízügyi politikát alapvetően érintette, mert 1990-ig mind a víz, mind az összes vízi létesítmény „társadalmi" tulajdonban volt. A rendszerváltozással meghirdetett tulajdonosváltozás maga után vonta az egész rendszer (az igazgatási, jogi keretek, a szakmai háttér és nem kis mértékben az anyagi források) átalakításának szükségességét. A vízügyi politikában alapvetően rendezendő kérdések elsősorban a piac szerepének megváltozásához és az ökológiai szempontok felértékelődéséhez kapcsolódtak, nevezetesen: - a vízkincs tulajdonának és használatának kérdése, - a víz ökológiai szerepe, - a vizek kártételei elleni védekezés kérdései, - az állam szerepe és az igazgatás, valamint a feladatellátás rendszere, az irányítási rendszer kialakítása (irányítás, felügyelet, szakirányítás, tulajdonosi felügyelet, stb.), - a teherviselés és finanszírozás feltételei. A kormányzati munkamegosztás átalakítása a vízügy szervezetét és a vízügyi politikát érintette legmélyrehatóbban, s ennek nyomán a vízügynek az eg)'cs ágazatokkal való kapcsolatrendszere is módosult. Az átalakítás - elméletileg is és gyakorlatban is igazoltan - legindokolatlanabb döntése a vízkészlet-gazdálkodást érintette. A vízkészletek és a vízhasználatr nyilvántartásának valamint felügyeletének mennyiségi és minőségi vonatkozás szerinti elválasztása és két minisztériumhoz történő rendelése konfliktusok forrásává vált.