Vízügyi Közlemények, 2003 (85. évfolyam)
3. füzet - Orlóci I.-Szesztay K.: A vízvagyon állapotának változása a XX. században
Л vízvag)'on állapotának változása а XX. században 373 vált növénytermesztés három főbb irányzatában is szorgalmazta a szárazföldi lefolyás szabályozását: -A folyók menti lakott és művelt területeket meg kellett védeni a túlságosan heves és tartós árvízi elöntésektől, amire a hosszabb összefüggő folyószakaszokat szegélyező védőgátak építése bizonyult a legcélszerűbb megoldásnak.; -A kedvező talajú, de aszályosan száraz éghajlatú területek bekapcsolása a növénytermesztésbe mesterséges vízellátó csatornák és öntöző hálózatok építésével; -A kedvező talajú, de az éghajlati és geomorfológiai, vagy geohidrológiai adottságok folytán elvizenyősödött és clmocsarasodott teriiletek bevonása a növénytermesztésbe lecsapoló csatornákkal és alagcső hálózatokkal, vagy a folyótorkolatok és a tengerparti öblözetek ökológiájának és vízjárásának szabályozásával. Az (1) és (2) irányzatú lefolyás-szabályozásnak az ókori „folyami civilizációkig" visszanyúló hosszú és gazdag hagyománya van; a (3) irányzat a gyorsan növekvő népesség élelmezésének szorításában a XVIII. és XIX. század folyamán NyugatEurópában és az ÍAS/l-ban bontakozott ki és a XX. század első felében vált globálissá. A XXI. század elé tekintve várhatóan az ökológiai és emberi élettér kiterjesztése az öntözéses növénytermesztésben (a „2" irányzat) fog egyre inkább súlypontivá válni. A folyókat szegélyező földgátak (az „1" irányzat) a méretbeli korlátok elérése és a begátolással óhatatlanul együttjáró árvízszint-emelkedések miatt előreláthatólag egyre szélesebb körben kiegészülnek majd a ritka és szélsőséges árvizekre méretezett szükségtározókkal (Szlávik 2003); a vizenyős és mocsaras területek további lecsapolása helyett pedig a jövő évtizedekben az ökológiai szerepük és közvetett emberi vagyonértékük fel- és elismertségéhez igazodó esetenkénti rehabilitálásuk (a „3" irányzat visszájára fordulása) valószínűsíthető. A hosszabb összefüggő folyószakaszok védgátakkal történt árnicntesítéséről, valamint folyami duzzasztóművek építéséről - melyek lehetővé tették a megművelt területek kiterjesztését öntözés útján - az ókori Egyiptom történelmében (mintegy 5 évezreddel ezelőtt és a mai Memphisz környékéről) ismeretesek az első jól rekonstruálható feljegyzések. Nem sokkal később, az ókori Kínában és Mezopotámiában már mindkét tevékenység elérte a technológiai megoldás méretbeli korlátját. A földből készült védgátak 5-6 méter terepszint feletti magassághoz kötődő méretkorlátja lényegileg mind a mai napig fennmaradt, de a kőből készíthető duzzasztóművek 25-30 m körüli magassági korlátját az 1930as évektől elterjedő vasbeton és acél szerkezetek gyakorlatilag teljesen feloldották. Az 1950 és 1990 közötti négy évtizedben az öntözött területek kiterjedése több mint kétszeresére (940 ezerről 2350 ezer km -re) növekedett és a szárazföldek teljes élelmiszer termelésének mintegy 40%-át az öntözéses növénytermesztés adta (III. táblázat). Ezt a létfontosságú élelem-többletet alapvetően a folyók hasznosítható kisvízi vízkészletének a völgyzárógátakkal és folyami duzzasztóművekkel elért igen jelentős mértékű növelése tette lehetővé. A széleskörű nemzetközi együttműködéssel végzett felmérés eredményei szerint a XX. század ,iásodik felében a folyóhálózatok medertározási térfogata mintegy 50-60%-kal, a kisvízi időszakok vízszállítása pedig mintegy 120-150%-kal növekedett, és a század