Vízügyi Közlemények, 2001 (83. évfolyam)

1. füzet - Szesztay Károly: Vízgazdálkodás és tájfejlesztés a környezeti válság globalizációjában

52 Szesztay Károly A tájfejlődési és vízháztartási folyamatok energetikai alapját a Föld belső hőkészlete és a Nap sugárzási energiája együttesen szolgáltatja. A radioaktív eredetű belső hökészlet tartja fenn a szárazföldek vízföldrajzi szerkezetét és domborzatát alakító kéregképződési folyamatokat („A" blokk), és ennek terméke bolygónk mai (másodlagos ) légköre is. A Nap sugárzási energiájának a térszínen hővé alakuló hányada pedig táplálja és irányítja a légkör alsó rétegezését (a troposzférát) állandó mozgásban tartó időjárási és éghajlati változásokat („B" blokk). Ugyanakkor az éghajlat termékeként kialakuló vízjárási és hordalékszállítási folyamatok-a kéregmozgások által irányított szintváltozásokkal párosulva — építik a folyó menti teraszokat, és a tartós süllyedések helyeit alluviális medencékké töltik fel. A Kárpátok és más hegyvonulatok övezte medencék szerkezetének és hidroökológiai adottságainak rendkívüli területi változékonyságát az éghajlatváltozási ciklusok és kéregmozgási irányzatok időbeli összetalálkozásának sokfélesége okozza. A kölcsönhatásokat az integráló és hatásközvetítő közeg, a víz eredete és mozgása, illetve bősége és hiánya oldaláról közelítve, a vizsgálat célszerű kiinduló pontja a gyökérzónát magában foglaló fedőréteg vízháztartási mérlege. Minthogy a növényi fejlődés során változó mélységű gyökérzóna és a fedőréteg a víz számára mind oldalirányban, mind a mélységi lehatárolás felületén átjárható, a növényállományok és környezetük vízcentrikus áttekintése szorosan összekapcsolódik a gyökérzónát (fedőréteget) magában foglaló vízföldrajzi táj felszíni és felszín alatti vízrendszereinek vízháztartásával. A gyökérzóna vízmérlege és a szárazföldi vízlefolyási ciklus kapcsolódásának módja és mértéke szempontjából a térszínre jutó és a talajba beszivárgó csapadékot a helyi adottságok három - egymással szorosan összefonódó, de hosszabb időszak statisztikai átlagában mégis meglehetős határozottsággal elkülönülő - alciklusba sorolják (4. ábra): A meglehetősen rövid és gyors párolgási ágba, amelyen keresztül a beszivárgott víz egy része a fedőrétegből vagy a felszín közeli talajvízből viszonylag hamar (órákon, napokon belül) visszajut a légkörbe; - A jóval hosszabb és lassúbb felszín alatti (késleltetett) lefolyási ágba, amelyik a beszivárgott víz másik részét a térszín közeli talajvíztartókon is többnyire áthaladó oldalirányú szivárgással a felszíni vízhálózatba juttatja, vagyis ilyen módon kiegészíti a csapadékból közvetlenül (késleltetés nélkül) keletkező felszíni lefolyást; - Ezen a két főágon kívül van a csapadékvíz beszivárgási ciklusának egy harmadik ága is, amelyik - többnyire a térszínközeli talajvizek, vagy karsztvizek közvetítésével - a hegyhátak és medencék mélységi víztartóit táplálja, illetve csapolja meg. A beszivárgó csapadékvíz fenti három ciklusa (ága) között mind az egymásközti arányok, mind pedig a mozgást irányító erőhatások és az éghajlati kapcsolatok tekintetében lényeges különbségek vannak. A párolgási ciklus leszálló (beszivárgási) ágát a nehézségi erő, a felszálló (kiszivárgási) ágát pedig az evapotranszspiráció által a fedőrétegben kialakított kapilláris potenciál gradiense tartja mozgásban. A beszivárgási helytől az előbbinél többnyire jóval nagyobb távolságokra kiterjedő felszín alatti lefolyási ciklust (talajvíz, karsztvíz) általában a nehézségi erő irányítja. A többnyire mind-